Vélem-én

2010.05.09. 09:15

Mazsi

Az ember nem azért tart kutyát, már ha a tartás szó egyáltalán szóba jöhet kutyával kapcsolatban, hogy cikkíróként országos hírre tegyen szert.

Szerdahelyi Csaba

Ilyen legfeljebb amerikai filmekben lehetséges, ahol a nézők és olvasók rácuppannak a kutyás történetekre, falják a sztorikat, s az újságírónak egyre klasszabb fizetést kínál a főnök. Igaz, az újságírónak közben tönkre megy a magánélete, de azért nem marad el a happy end.

A kutyák (és macskák) a hazai sajtóban is jól futnak. Ha nagyon nincs téma, az ember előránt egy helyre kölyköt, s nincs több gond a másnapi újsággal. Háziállattal még kisgyerek és jó nő veszi fel a versenyt, aranyosak, enni valóak, irigyelni valóan gyönyörűek, nyert ügy a lapkészítéskor. Az ország döntő hányada természetes módon nem újságíró (szerencsére), így aztán nem is újságíroskodás miatt szereti a kutyát. Aki a kutyát szereti, rossz ember nem lehet. Általában.

Nekem eddig két kutyám volt, a második, hála az égnek, még erőteljesen jelen időben, s mindkettőjük esetében a sors vezényelte le a játszmát. Manó (a spániel) akkor került képbe, amikor a lakótelepen megsokasodtak a betörések, úgy voltunk vele, nem árt a panelban egy ugató jószág, amikor nem vagyunk otthon, felveri a lépcsőházat – a spánielek ugatásban kimondottan lépcsőház felverőek.

Mazsi pedig azért lett, mert egyszerűen kellett. Van úgy az emberrel, hogy nagyon kell neki valaki. Kutyát választani egyáltalán nem egyszerű, mindenféle lapokból és a sokszor elátkozott internetről valóságos áradat zúdul a leendő tulajdonosra (ez aztán még ocsmány szó), minden bizonnyal a tenyésztők összes néhány hetes kölykét érdemes lenne megvenni, s mivel ez lehetetlen, szűkíteni kell a fajták körét. Spániel, ugye, még egyszer ne legyen, mert Manó csak egy volt, s ha nem spániel, akkor marad az ír szetter. Miért? Csak. Magától értetődő, nincs mit csodálkozni rajta.

Az elhatározás után az égi hatalmasok kezében vagyunk. A tenyésztő megírja, hogy a tizenegy „személyes” alomból már csak egy csöppség maradt, őt viszont odaadja ár alatt, mert rossz a harapása. Az meg mi? Ránéztünk a kutya szájára, s előbukkantak a gereblye fogacskák. Azóta is mondjuk: Mazsi, idegenekre ne mosolyogj, mert kiveri őket a víz. Aztán a tenyésztő záporeső sírás kíséretében kezünkbe nyomta Mazsit, akkor még törzskönyvezett úrhölgy nevén (Árvent), s még integetni sem volt ereje.
Ez volt több évszázada. Mazsi közben két éves lett. Egyetlen rossz szokásáról is (majdnem) leszokott, nem ássa fel a kertet, így nemcsak szent a béke a családban, hanem idillikus az együttélés. Az a legjobb, amikor sétálunk vele, a kis kurvinyek pontosan tudja, hogy ő a legszebb lány a világon, tekereg össze-vissza, nyalogatással hálálja meg a kis krapekok simogatását, és önfeledt farkcsóválással stíröli a kutya hapsikat.

Otthon legfeljebb akkor csap fel az ádáz vita, amikor Mazsi leendő kölykeit emlegetem. Hiába hozakodom elő tudományos tézisekkel, hogy mekkora szüksége van Mazsinak az anyaságra, a párom egyelőre hajthatatlan. Pedig ő is érzi, hogy nem lenne annál szebb látvány, mintha tíz gombóc Mazsi hemperegne a fűben. A csata épp szünetel, várom az alkalmas pillanatot, hogy támadásba lendüljek.

Mazsi addig is rendületlenül babázik, egérkével és pocokkal vackolja el magát éjszakára, gondosan végignyalogatja plüsséket, aztán lehet hortyogni.

Mi pedig nézzük a szuszogó két évest, s ki sem kell mondanunk, úgyis tudjuk: Mazsi nélkül más lenne a világ.

Ezek is érdekelhetik