Kultúra

2012.04.02. 16:39

Keramikusnak készült, szobrász lett

Kétszer is a kerámia irányába indult, de jó sorsa a szobrászathoz terelte: ahhoz a hivatáshoz, amelyben tehetsége kiteljesedhetett. Pálfy Gusztáv szobrászművész március 28-án ünnepelte 70. születésnapját.

Munkatársunktól

Hogyan ismernénk Pálfy Gusztávot ma, ha minden az eredeti tervei szerint alakul?
– Valószínűleg keramikusként. Legalábbis így terveztem, amikor a kiskunfélegyházi sportgimnáziumból különbözeti vizsgával a budapesti képzőművészeti gimnáziumba jelentkeztem. Csakhogy abban az esztendőben nem indult keramikusosztály. „Jobb híján” beosztottak a szobrászok közé. Azóta is örülök, hogy így történt, ugyanis hamar rájöttem, hogy ott a helyem.

– A következő kanyar? Mert úgy tudjuk, volt még belőle.
– A gimnázium után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem. Fel is vettek, de az akkori szabályok szerint a főiskola előtt dolgozni kellett egy évig. Mivel a gimnáziumok között is kihagytam egy évet, így katonaköteles korú lettem, ezért – mielőtt megkezdhettem volna tanulmányaimat – elvittek katonának. Nem tudtam elfogadni a honvédséget, ezért kitaláltam, hogy inkább elmegyek felvételizni az Iparművészeti Főiskolára. A felvételire ugyanis kötelesek voltak kiengedni. Maximális pontszámot értem el, csakhogy – láss csodát – abban az évben ott sem indult keramikus szak... Indult viszont új tantárgyként ipari formatervezés. Ugyan senki sem tudta szakszerűen elmagyarázni, hogy az mi fán terem, de így is sokkal vonzóbb volt, mint a katonaság. Utólag áldottam a jó sorsomat, mert a modern iparművészeti 2 évében többet tanultam, mint később a konzervatív képzőművészeti főiskola 4 éve alatt.

– A műterem fölötti galériában beszélgetünk, ahol a polcokon mintegy 250 szobor sorakozik – több mint 40 év termése. Milyen alkotói korszakokat reprezentálnak a kronologikus sorrendben kiállított kisplasztikák?
– Az első 10 év a fiatal szobrász életigenlő, a női szépség előtt tisztelgő realisztikus alkotásai. A zártabb kompozíciókban megmutatkozik, hogy eredetileg kőszobrásznak készültem. Idővel kinyílt a szemem a világra, érzékenyebbé váltam a problémákra, és ezzel együtt egy éles váltással szenvedélyes, expreszszív szobrokat kezdtem mintázni.

– Milyen konkrét események húzódtak meg a változás hátterében?
– Érzékenyebbé váltam az életünket befolyásoló folyamatokra. A ’60-as évek sem volt egyszerű időszak. Hogy mást ne mondjak, akkoriban majdnem kitört egy újabb világháború.

– Talán a politika is megérintette?
– Azon kevesek közé tartozom, akiknek sikerült leélni az életüket úgy, hogy még KISZ-tagok sem voltak… Viszont mégis megérintett, mert az egész életünk át volt politizálva. Talán éppen ezért szerettem bele a kisplasztikába: ez volt az egyetlen műfaj, ahol igazán szabadnak érezhettem magam. Számos emlékművet, domborművet, mellszobrot készítettem az elmúlt 5 évtized alatt, de számomra mindig a kisplasztika volt a legkedvesebb.
A köztéri szobrászatban sokféle elvárásnak kell megfelelni: teljesíteni kell a tér és a téma kívánalmait, amivel nincs is baj, de a megrendelő, a zsűri és a befogadók elvárásai a legritkább esetben esnek egybe. Mindig igyekeztem a napi politikától távol maradni, amire jó példa a lakiteleki Tanácsköztársaság-emlékmű története. [caption id="" align="aligncenter" width="334"] „Számos emlékművet, domborművet, mellszobrot készítettem az elmúlt 5 évtized alatt, de számomra mindig a kisplasztika volt a legkedvesebb”
[/caption]

Kerényi József építésszel közösen kaptunk egy felkérést. Magunktól soha nem jutott volna eszünkbe, hogy egy üdülőkörzetbe mártírokat megidéző emlékművet készítsünk, de ez is azok közé a visszautasíthatatlan feladatok közé tartozott, amelyikre nem lehetett nemet mondani. Hosszas töprengés után azt találtuk ki, hogy hatalmas figurák helyett egy dombbal adunk hangsúlyt az emlékműnek. Erre egy kőoszlopot és egy visszafogott méretű domborművet terveztünk. Így aki látni akarta a mártír utolsó pillanatait ábrázoló művemet, annak fel kellett zarándokolnia a domb tetejére. Vagyis az emlékmű nem „nehezedett rá” az üdülőkörzetre, nem avatkozott bele az ott pihenők kikapcsolódásába. A zsűri persze mást akart, de végül – a mű kvalitására való tekintettel – rábólintottak. És a csavar a végén: a rendszerváltás idején nyoma veszett a domborműnek. Ma sem tudom, ki és hová tüntette el.

– A harmadik 10 év újabb váltást hozott.
– Úgy éreztem, hogy új felfogásban kell dolgoznom, különben rutinná válik az addig alkalmazott expresszív stílus. Továbbra is az emberi figurákat mintáztam, de groteszk, elgondolkodtató szobrok kerültek ki a kezeim közül a figyelmes szemlélő számára jelentést hordozó szimbólumokkal. Például Atlaszom nem csak tartja a födet, hanem függ is tőle: vékony, intellektuális figura, mert meggyőződésem szerint az egyensúly csak szellemi erővel tartható fenn. Az én Szent Györgyöm sem fizikai erejével győzi le
a rosszat jelképező sárkányt, hanem az értelmével. A groteszk szobrok között ott van édesanyám kedvence, a Kis Bohóc. Amikor beteg volt, azt kérte, vigyem el neki, mert ez a szobor segíti a gyógyulását. Így jutunk el az utolsó évek terméséhez, amit a modern tömegalakítás jellemez. Kevéssel sokat mondani a cél. A formák primer jelentését kell érvényre juttatni, így a negatív képes hiányt érzékeltetni, a pozitív forma pedig erőt sugározni.

– A természet iránt érzett felelősség és aggodalom átfogja egész életművét. Pedig a helyzet egyre rosszabb. Nem adja fel?
– Nem maradhatok néma még akkor sem, ha szavam csak kevesekhez jut el. Szobrászként azt tartom legfontosabb célomnak, hogy a természet védelmének fontosságára felhívjam a figyelmet. A környezetszennyezés az emberiség legnagyobb problémája. Önpusztító folyamat. Hiszen ha elszennyezzük a vizet, a levegőt, a földet, akkor az ember minden egyéb problémája okafogyottá válik. Hiszen ezek nélkül nem élhetünk.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Alkotói korszak: az első 10 év a fiatal szobrász életigenlő, a női szépség előtt tisztelgő, realisztikus alkotásai
[/caption]

– Sokan úgy gondolják, nem tehetnek semmit a nagy kérdésekben, ezért inkább nem nehezítik meg az életüket efféle aggodalmakkal. Ön viszont másként vélekedik.
– Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történne. Hiszek abban, hogy ha mindenki megtenné, ami rajta múlik, annak kényszerítő ereje lenne a döntéshozók felé. Ez arra kötelez, hogy a magam eszközeivel elmondjam, amit erről gondolok. Talán van ebben egyfajta „önzés” is, hiszen megnyugvást jelent, ha legalább „kibeszélhetem” a lelkemet feszítő problémákat és aggodalmakat az alkotásaimban.

– Minden sikeres férfi mögött ott egy erős asszony. Hogyan ismerkedett meg feleségével, Ágival?
– Nagyon komoly előéletünk van! Majdnem negyven éve élünk együtt. Ágnes egy kiállításon látta meg a szobraimat. Érdekelte a művészet, vagy helyesebb, ha azt mondom: a szobrászat is. Emellett nagyon szép verseket írt. Mélysége volt a sorainak. Amilyeneket csak egy komolyan gondolkodó, mélyen érző ember tud írni. Foglalkozott tűzzománccal, majd ígéretes képeket festett, a mostani nagy szerelme a fotózás. Nagyon jó szeme van. Felfedezi azokat a dolgokat is, amelyek mellett az emberek többsége elsétál. Észreveszi a madarak, virágok rejtett pillanatait, a korhadó fatörzsben ezerszám rajzó hangyákat, én meg – ahogy egy rendes férjhez illik – csak várok türelmesen, míg mindezt lefotózza. Az emberek többsége elmenne egy ilyen pillanat mellett: ő viszont megáll, és megörökíti a látványt.

– Egy éles kanyarral hadd forduljunk a jeles dátum felé. Milyen lesz a születésnap? Ünnepléssel vagy csendes számvetéssel telik majd?
– Nem szeretem ünnepelni magam. Ahogy közeledett a dátum, egyre többször jutottak eszembe azok a barátaim, pályatársaim, akik nem érhették meg ezt az életkort. A 70. születésnap arra inspirál, hogy visszatekintsek az eltelt évekre. Egy évvel ezelőtt kezdtem neki, s mára nyomdakész állapotban van a könyv, amely azt gondolom, méltóképpen bemutatja mindazt, amit öt évtized alatt sikerült létrehoznom. Magad, Uram, ha szolgád nincsen – a könyvkiadás mai állapotait ismerve, én magam vállalkoztam arra, hogy afféle botcsinálta művészeti íróként papírra vessem a gondolataimat. Nem a szakmának, hanem barátaimnak, ismerőseimnek, mindazoknak, akik megtiszteltek azzal, hogy szobrot vásároltak tőlem. Gyakran tartok tárlatvezetést, és a megértés fényétől csillogó tekintetek és a biztató szavak arra késztettek, hogy ne csak a pályámról, hanem a szobrok keletkezéséről, szimbolikájáról is írjak a könyvben.

– Összeszámolta valaha, hány Pálfy-szobor van a világban?
– Ha mindent egybevetnénk, számuk elérné a 600-at. Az előző kérdéshez is kapcsolódva, hadd idézzem albumom záró gondolatait: „A könyv végére kívánkozik a fontos felismerés: bármilyen lényeges az alkotó személye és gondolatai, a mű az elsődleges, mert az a keletkezésének körülményeiből kiszakítva is képes önálló életet élni. A jó szobor arról ismerszik meg, hogy hordoz annyi értéket, amennyi a világ minden táján szerethetővé és befogadhatóvá teszi még az alkotójának ismerete nélkül is.”

Névjegy

PÁLFY GUSZTÁV

Kiskunfélegyházán született 1942. március 28-án.

1959-től 1961-ig a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult.

1963–65 között a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója, majd 1969-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerez diplomát.

Fontosabb elismerései: Kecskeméti Téli Tárlat díja (1970); Szegedi Nyári Tárlat különdíja (1981); Kecskeméti Téli Tárlat, nívódíj (1981); VI. Nemzetközi Humor- és Szatíra Biennále nagydíja, Gabrovo (1983), Pro Urbe Kiskunfélegyháza (1985); VII. Nemzetközi Humor- és Szatíra Biennále, I. díj, Gabrovo (1985).

Munkatársunktól Névjegy PÁLFY GUSZTÁV

Kiskunfélegyházán született 1942. március 28-án.

1959-től 1961-ig a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult.

1963–65 között a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója, majd 1969-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerez diplomát.

Fontosabb elismerései: Kecskeméti Téli Tárlat díja (1970); Szegedi Nyári Tárlat különdíja (1981); Kecskeméti Téli Tárlat, nívódíj (1981); VI. Nemzetközi Humor- és Szatíra Biennále nagydíja, Gabrovo (1983), Pro Urbe Kiskunfélegyháza (1985); VII. Nemzetközi Humor- és Szatíra Biennále, I. díj, Gabrovo (1985). „Számos emlékművet, domborművet, mellszobrot készítettem az elmúlt 5 évtized alatt, de számomra mindig a kisplasztika volt a legkedvesebb” Alkotói korszak: az első 10 év a fiatal szobrász életigenlő, a női szépség előtt tisztelgő, realisztikus alkotásai -->

Ezek is érdekelhetik