Tvrtko emberi története

Három fiúcska pénteken este rendeltetésszerűen használja a kecskeméti 0 kilométerkövet: csúszkálnak. Benjamin 10, Barnabás 9 éves; Bendegúz 20 hónapos. Édesanyjuk a közelükben figyeli a mókát. Édesapjuk is ott áll és aggódik: Gyöngyike! Megfázol. Odaadom a pulcsimat... Vujity Tvrtko családjával futhattak össze az éppen arra járók.

Közismert, hogy Tvrtko Pécsett született 40 évvel ezelőtt, Balogh Szilárd néven anyakönyvezték. Édesanyja katymári bunyevác lány volt, fiát születése pillanatától Tvrtkonak szólította - a Szilárd horvát megfelelője - ám annak idején ilyen néven nem anyakönyvezték a csöppséget. A délszláv kultúrát az anyatejjel együtt szívta magába, édesapja biztatására édesanyja csak horvátul beszélt vele. Tizenhét éves volt, amikor édesapjától kapott 500 forintot arra, hogy az akkor már egyre megengedőbb rendszerben nevet változtasson. A Balogh után furcsán hangzott volna a Tvrtko, így édesanyja lánykori nevét választotta hozzá - tudom meg Vujity Tvrtkotól, akivel Kecskeméten beszélgetek. A közismert újságíró felesége, Zsolnay Gyöngyi kosárlabdázó révén kötődik a hírős városhoz. A beszélgetés ideje alatt a párja és három fiuk Gyöngyi édesanyjának születésnapját ünnepli.

- Nagyon szerettem édesapámat. Ő volt a példaképem, A férfi. Szénbányász volt, így nagyon sokáig eszembe sem jutott, hogy más szakma is van a világon. Olyan akartam lenni, mint ő. De bezárt a bánya... Bementem az MTV pécsi körzeti stúdiójába, hogy szívesen fordítok, beszélem a szerb és a horvát nyelvet is. Ekkor 1991 volt. Naponta jártunk át Eszékre. Ott akkor még nem volt háború. Egyszer lent aludtam, nem volt kedvem már hazaautózni. Reggel pedig arra ébredtem, hogy a támadó csapatok körbezárták a várost. Rajtam kívül egyetlen külföldi sem maradt, akinek bármiféle kapcsolata lett volna a médiával. Így aznap este én számoltam be a Híradóban a körülöttem zajló eseményekről. A telefonvonalak még éltek. Felhívtam édesanyámat aki nekem esett, hogy mióta vagyok én az MTV tudósítója?! Mondtam neki, hogy nem vagyok. Aztán rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza! Mondtam neki, hogy mennék én, de nem tudok - meséli vidáman, csintalan mosollyal Tvrtko. - Aztán kerestek telefonon a BBC-től azzal, hogy kellene nekik egy tudósítás. Az nem volt kifogás, hogy nem beszélek angolul. A magam nyolcvan szavas készletével próbáltam elmondani a világnak, hogy mi történik körülöttem. Persze, azóta megtanultam rendesen angolul, Miamiban tanultam az ottani egyetem média szakán.

- És ezért az első munkádért megkaptad a magyar újságírók egyik legkomolyabb elismerését, a Joseph Pulitzer-emlékdíjat.
- Igen, 1992-ben. Édesapám Budapesten született, így tőle annyit már tudtam, hogy Pesten a föld alatt is járnak vonatok - kezd bele Tvrtko a díjátadás napjának felelevenítésébe. - Akkor volt rajtam életemben először öltöny. Bementem a Gellért szállóba és mondtam, hogy hová mennék. Azt válaszolták, hogy nem lehet, mert fönt most egy rendezvény van. De nem ácsoroghattam sokáig, rám kérdeztek, hogy beszélek-e oroszul. Mondtam igen. Akkor menjek fel a 213-as szobába, mert az ott lakó orosz telefonált és nem értik, hogy mi a baja. Felmentem, megkérdeztem, visszamentem. Mondtam, hogy elromlott a hajszárítója. Akkor mindjárt hoznak egyet, azt vigyem fel. Mondtam, hogy nem lesz ez jó, nekem más dolgom lenne. Megismételték, hogy az emeletre nem mehetek fel, mert ott rendezvény van. Lehet, hogy elmarad, mert nekem kellene átvennem a díjat, mondtam, és elővettem a meghívómat. No, ekkor már nem néztek londinernek, hanem sűrű elnézést kérve kísértek fel a díjátadóra - nevet Tvrtko.

- Egy ilyen díj elnyerése után mi hajt? Mi a célod?
- Én soha nem a díjakért dolgoztam. Megfog egy történet, aztán a mögötte álló ember. Mint Weisz Fanni. Egy 20 éves lány, aki siketen született, akit soha nem fogadott el, sőt megalázott az apja, aki maga sem hitte, nem tudta, hogy lehet máshogyan is élni. Fannit már nagyon régóta ismerem, családtag nálunk. Persze, kellett neki segítség, de megvalósította az álmait, megállja a helyét a normális, ép emberek világában. Pedig iszonyatos hátránnyal indult ő is és a szintén siket öccse is. Az ő kitartása, akarata, csodálattal tölt el, amit meg akarok mutatni mindenkinek. Ezért szervezünk előadói esteket. Büszke vagyok arra, hogy amerre csak járunk, zsúfolt telt házak várnak minket. Sőt, talán erre vagyok a legbüszkébb. Kecskeméten november 5-én lesz közönségtalálkozónk a kulturális központban. Ezeken az esteken azt akarom bemutatni, hogy ha Fanninak sikerült megváltoztatni a sorát, akkor mindenkinek sikerülhet. Hiszen neki sokkal nehezebb dolga volt. Az hajt, hogy ezeket a történeteket bemutassam, és azt, hogy kellő akarattal és kitartással minden elérhető. Hiszem, ha egy ember életét megmentjük, az egész világot mentjük meg.

-  Gergely Alexandra - mondom. Tvrtko furán néz rám. - Csak tesztellek - szabadkozom. Belőle pedig dőlni kezd a szó:
- Alexandra egy fantasztikus bajai kislány volt. Örülök, hogy találkozhattam vele, hogy megismerhettem. Édesanyja teljesítette Szasz végakaratát és megírta lánya heroikus élet-halál küzdelmét. A Gergely Alexandra Emlékdíj Alapítvány még mindig működik...[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Vujity Tvrtko számára a család a legfontosabb.
[/caption]

- Mikor voltál legutóbb külföldön - szakítom félbe.
- A napokban Fiumében találkoztam Nick Vujiciccsel. Az ausztráliai fiú kéz és láb nélkül él, mégis arra tanít minket, hogy soha nem adjuk fel az álmainkat. Megfogott és nagyon meghatott a története. A készülő könyvemet vissza is hívtam a nyomdából. Az utolsó fejezet róla szól majd.

- Mikor jön ki a könyv?
- November elején. Reményeim szerint Kecskeméten lehet hozzájutni legelőször.

- Mi a legfontosabb számodra?
- A család. Gyöngyit nem kell bemutatni a kecskemétieknek, 110-szeres válogatott ötszörös magyar bajnok és ötszörös magyar kupagyőztes kosárlabdázó. Három fiunk van: Benjamin (2002), Barnabás (2003) és Bendegúz (2011). A két nagyobb anyanyelvi szinten beszél angolul. Bendegúzzal csak horvátul beszélek. A nagyok közül mindig elviszek valakit magammal, amikor Fannival megyünk közönségtalálkozóra.

- Miért?
- Mert három gyerekünk van. Nem várhatom egy Gyöngyitől, hogy ő csináljon mindent. Ki akarom venni a részem a feladatokból. Egyébként az eljegyzésünk sem volt mindennapi. A megismerkedésünk másnapján megkértem a kezét és ő igent mondott. Aznap elmentem gyűrűt venni, azóta viseljük mindketten. Édesanyámnak mondtam, hogy menyasszonyom van. Visszakérdezett, hogy mid van neked? Hiszen két napja még barátnőd sem volt! - nevet újra Tvrtko. - Kevesen tudják, de évek óta minden nyáron két hetet Siófokon töltünk, Gyöngyi népszerű kosárlabda sporttáborában. Én vagyok az egyik nevelő, a tábornak helyet adó iskola angolterméban alszunk - mosolyog pajkosan. - De tényleg, ott azt csinálom, amit Gyöngyi mond. Labdát viszont nem veszek a kezembe, ahhoz ő ért.

- Hogyan osztjátok el a teendőket?
- A hosszú távú döntéseket én hozom, de a mindennapokban Gyöngyi a főnök. Általában reggel én viszem suliba a srácokat, és az megy értük, aki éppen ráér. A porszívóhoz értek egy kicsit, a szemetet én viszem le, de a többi nem az én világom. A konyhához nem értek, a részletekben mindig elveszek. Ha rajtam múlna, a fiúkkal hetekig pizzán élnénk és már ránk omlott volna a ház - nevet újra, de a szemén látszik, hogy komolyan gondolja.

A beszélgetés eleje óta kerülgetjük a sapka témát. Nem akarom megkérdezni, miért ragaszkodik a fejfedőhöz, attól tartok, hogy elhumorizálja a választ. Így inkább azt mondom: - Nem kérlek meg, hogy vedd le a sapkád... És működik! Rám néz, majd megemeli a fekete sildes sapkát:
- Tessék, így nézek ki - mondja.
Nincs a sapka alatt semmi titkolni való. Sportos, rövid haj, és a sapka alatt egy ember él, Vujity Tvrtko.

Páncsics Hajnalka (Petőfi Népe) Vujity Tvrtko számára a család a legfontosabb. -->