Gyereknap a hetényi lovaspályán - Képgalériával

Nem lakunk messze, így aztán szombaton délelőtt eldöntöttük (gyerekeim meg én), hogy elsétálunk a lovaspályára, megnézzük, mi történik ott. Mindezt valahogy úgy, hogy ebédre hazaérjünk, aztán ebéd után kocsiba (nem lovasba) vágjuk magunkat, és irány Kiskőrös! Ahol nem a kétnapos nagyrendezvény volt a cél, hanem unokaöcsém lakodalma.

Nos, ezekkel a tervekkel zsebünkben (melyeket folyamatosan változó megvalósulási mutatók jellemeztek) nekivágtunk a poros útnak. Poroszkálásunknak az vetett véget, hogy egyszer csak megjelent egy aranyos kis lovaskocsi, kedves emberekkel, akik közül az egyik kislány fiam ovis társa volt. Felvettek, elvittek. Nagyon szépen indult minden.

Aztán, amikor odaértünk, megnéztük a lovakat, az íjászokat, felmértük a terepet, kisfiam bevágta a durcát. "Soha nem lovagoltam, soha nem íjászkodtam! Azt hittem, majd most lehet. De nem!" Mondtam, ez verseny. De van számtalan egyéb lehetőség. Próbáljuk ki azokat! Vagy induljunk haza. Maradtunk. És nem bántuk meg.

Bevettük magunkat a jurtába, ahol aztán - hála a sok kedves szervezőnek és segítőnek - olyan jól érezték magukat, hogy úgy tűnt, lekéssük az ebédet, mely által az esküvőre időben odaérés valószínűsége is egyre inkább csökkent. Készültek a papírsárkányok, míg a festék száradt, töltődtek a játékos szórólapok, bezsebeltünk néhány klassz nyereményt, vissza a sárkányokhoz, utolsó simítások, és irány haza! Röptettünk, vigyorogtunk, minden lóra rácsodálkoztunk, hogy milyen gyönyörűek, és egész úton azt hallgattam, milyen rendes vagyok, hogy elhoztam őket. Mert nagyon jó érezték magukat.

"Hát rosszul indult ez a nap, de nagyon klassz lett a végére!" - nyugtázta fiam, miközben testvérével együtt irányította hazafelé a sárkányt. Aztán otthon, majd egész úton Kiskőrösig arról meséltek, milyen jól érezték magukat.