Herényi, Demszky és a korpás haj

Bár jobb- és baloldalon egyaránt sokan fintorognak azon kapcsolat láttán, amely a rendszerváltás időszakának két legmeghatározóbb politikai ereje, a magát napainkban is az antalli örökség letéteményesének valló Magyar Demokrata Fórum, illetőleg a ma már jobbára csak papíron létező Szabad Demokraták Szövetsége között az elmúlt hetekben-hónapokban kialakult, annyi biztos, hogy a korábban hangoztatott elvek feladása a honi politikai életben sem tekinthető kuriózumnak. Ott voltak például az imént említett szabad demokraták, akik az 1990-es választási kampányban még harcos antikommunista retorikával operáltak, hogy aztán 1994-ben egy csöppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül „feküdjenek össze” a Horn Gyula által vezetett szocialistákkal, no, és persze, ott voltak Orbán Viktorék, akik a manapság inkább csak amolyan szitokszóként használt liberalizmusukat cserélték le egyfajta konzervativizmusra, miután meglátták – megjegyzem: helyesen –, hogy a kormányzásban tökéletesen elhasználódóott és népszerűségét veszített MDF helyét minden különösebb nehézség nélkül el lehet foglalni.  Amely műveletet mostanság – persze, ellenkező előjellel – Dávid Ibolyáék ismétlik meg, akik jó ütemérzékkel ismerték fel, hogy az atomjaira hullott SZDSZ-ből és a hitehagyott, minden tekintetben válságban lévő MSZP-ből kiábrándult szavazókat hatalmas hiba lenne parlagon hagyni. Úgyhogy, ha nekem valami bajom van ezzel az MDF–SZDSZ-friggyel (ami messze nem szerelmi, hanem klasszikus érdekházasság), az nem elsősorban a tegnapi elvek – sokak által „politikai pragmatizmus”-nak nevezett – megtagadása, mint inkább az a képmutatás, amellyel a két párt és annak meghatározó figurái ezt az egész történetet kezelik.

Hogy ez az általam említett farizeusság mennyire jellemző a liberálisok és a fórumosok politikusaira, azt semmi sem szemlélteti jobban, mint azok a televíziós híranyagok, amelyeket az elmúlt napok során volt szerencsém látni. Ott volt mindjárt az a veretes sajtótájékoztató, amelyet Dávid Ibolya leghűségesebb fegyvertársa és pártjának elnökhelyettese, Herényi Károly tartott, aki szemmel láthatóan se köpni, se nyelni nem tudott, amikor arról érdeklődtek tőle, hogy akkor az MDF az olyan liberális ügyek képviseletét is vállalja-e, mint amilyen a könnyűdrogok liberalizációja vagy a melegek házassága, míg végül azzal a – szellemesnek aligha nevezhető – felelettel „vágta ki” magát, hogy tudniillik vannak ebben az országban pillanatnyilag sokkalta  fontosabb dolgok is..., ami tényszerűen ugyan igaz, csak éppen nem válasz a feltett kérdésre. Ennél is szórakoztatóbb volt viszont az a kis interjú, amelyben Demszky Gábor, Budapest „örökös” főpolgármestere, a liberálisok emblematikus alakja és „erős embere” hosszú-hosszú percekig volt képes úgy érvelni a két párt együttműködése mellett, hogy közben – írd és mondd – egyetlen egyszer sem ejtette ki az MDF vagy Dávid Ibolya nevét (ezek helyett „Bokros Lajos listájáról”, „Bokros Lajos programjáról” beszélt), ami nemcsak hogy nem egyszerű mutatvány, hanem valóságos retorikai bravúr. A két sztori különben nem csupán (sőt, nem elsősorban) Herényi és Demszky mulatságos lavírozása miatt érdekes, hanem mert mindennél szemléletesebben mutatja, hogy az újdonsült „házastársak” – nincs erre jobb szó – szégyellik egymást. Hogy akkor mégis miért vannak együtt? Nos, ahogy szokták mondani, van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja. A politikában meg pláne.