Hírek

2007.11.02. 20:01

Bulvárpolitikusok

Számomra pozitívum, hogy idehaza is kezd felnőni a politikusoknak az a generációja, amely nem folyamatos harcban áll a sajtóval, hanem igyekszik azt felhasználni. És akkor sem utálkozik, ha éppen a bulvármédiáról van szó. Sőt.

Stanga István

Nem tudom, visszaemlékeznek-e még a kilencvenes évek elejére, arra a népszerűségre, amely akkortájt a csupa-csupa fiatal arcot felvonultató, liberális Fideszt övezte. Ha igazságosak akarunk lenni, azt is el kell ismernünk, hogy a szimpátiánk nem kizárólag a csapat fiatalságának szólt, hanem annak a sok-sok merész újításnak is, amelyeket ők hoztak be a hazai politikai életbe. Tény persze, hogy az akkori, zsinóros-mentés, múltba révedő, anakronisztikus politizálás egyfajta ellenpólusaként nem volt irgalmatlanul nehéz dolguk, de ennek ellenére is számos olyan kampányötletet, marketingfogást köszönhetünk nekik, amelyek – bár tőlünk nyugatabbra már ismertek voltak – nélkülük nem, vagy csak jóval később terjedtek volna el. Gondoljunk csak például Wermer Andrásnak, a párt egyik meghatározó figurájának arra a kijelentésére (amely akkor elég bizarrnak tűnt), hogy tudniillik egy politikai erőt, egy programot, egy politikust éppen úgy kell „eladni”, mint mondjuk a mosóport.

Mindez annak az interjúnak a kapcsán jutott az eszembe, amelyet Rogán Antallal, a Fidesz egyik emblematikus alakjával készített egy hetilap, s amelyben a főváros V. kerületének polgármestere arra a kérdésre, hogy miért is engedte be a médiát a magánéletébe, a következőket felelte: „Én a bulvárújságírást nem tartom alávalóbbnak, mint a gazdasági vagy a politikai újságírást. A bulvárlapok szerkesztőit és olvasóit más érdekli, mint a politikai napilapok olvasóit. Utóbbiak inkább egy politikus programjára és tetteire, az előbbiek pedig a személyiségére, a magánéletére kíváncsiak. Nyugat-Európában már húsz-harminc éve felismerték a politikusok, hogy fontos élni a lehetőséggel, hogy megmutassák, milyen ember, aki a választók elé áll, és nem hiszem, hogy Magyarországon meg lehet spórolni a változásokat. Úgyhogy a bírálatokra csak azt tudom mondani, hogy néha még a konzervatívoknak sem árt haladni a korral.”

Nos, okos válasz, emellett igaz is. Az pedig – ha tetszik ez egyeseknek, ha nem – külön öröm, hogy idehaza is kezd felnőni a politikusoknak az a nemzedéke, amely nem folyamatos harcban áll a sajtóval (és ebből a szempontból mindegy, hogy a bulvárlapokról vagy másról van-e szó), hanem igyekszik azt a saját céljai elérése érdekében használni. Való igaz, korábban egy magára valamit is adó magyar politikus hatszor  meggondolta, szerepel-e ebben vagy abban a bulvárújságban, tévésóban. Mára azonban már nyoma sincs az idegenkedésnek, a skrupulusoknak, sőt, mi több, szégyenkezni sem akkor szoktak, ha ott virítanak a címlapokon, hanem akkor, ha még nem kaptak ilyen ajánlatot.

Természetesen tudom, hogy mindig lesznek olyanok, akik szerint egy komoly pártember nem engedheti meg magának az ilyen „bohóckodást”. Ám ez az érvelés elfeledkezik arról, hogy egy politikusnak (már legalábbis, ha sikeres akar lenni) pontosan olyan szüksége van az ismertségre, a népszerűségre, akár egy rocksztárnak vagy egy pornócsillagnak. Így hát ne is csodálkozzunk, ha bármelyiküket úgy látjuk viszont, mint Győzikét vagy éppen Kelemen Annát. Baj csak akkor van, ha ugyanolyan teljesítményt is nyújtanak.

Ezek is érdekelhetik