Lajosmizse

2019.01.02. 17:30

János bácsi szerint a szorgalom és a jó étvágy a hosszú élet titka

Páldeák János az I. világháború második évében született és december 12-én ünnepelte 102. születésnapját. Felkerestük János bácsit lajosmizsei házában, hogy meséljen életéről. Öt gyereke jelenlétében, kedvenc foteljében üldögélve várt bennünket. Egyszerű szobácskájában központi helyen van a családi fénykép, melyen öt gyereke, kilenc unokája és kilenc dédunokája koszorújában mosolyog János bácsi. Lányai, s ő maga is figyelmeztetett, hogy készüljünk fel, mert nagyon szeret mesélni. Volt is miről, hiszen a 20. század nagy részét átélte és viharai őt is megtépték. János bácsi szelleme friss, kedélye természetéből fakadóan vidám. Sok van mögötte, ezért a jelenből nagyon gyakran inkább a múltba tekint. Mint mondta, emlékei sokszor már elevenebbek a valóságnál.

Horváth Péter

– 1920-ra úgy emlékezem, mintha most lett volna. Négyéves sem voltam, amikor bejöttek a románok és elűzték a 133 napig regnáló Tanácsköztársaságot. Csodálkozva néztem azokra a nagy csúnya katonaemberekre, akik a lajosmizsei tanyánk udvarán álltak és idegen nyelven beszéltek. Anyám húzott el tőlük, én meg ott akartam maradni náluk, olyan furcsák voltak, még sosem láttam ilyen embereket – elevenítette fel első éles emlékét János bácsi.

Nyolcan voltak testvérek, ő hamar dolgozni kezdett. – Egész életemben mezőgazdasági ember voltam. Már 12 éves koromban gyakran az istállóban aludtam a jószágok között egy priccsen, annyira szerettem őket – mondta János bácsi, aki fiatalon családja Lajosmizse határában lévő földjein dolgozott, kevés eszközzel.

Teltek a munkás évek, a történelem pedig kérlelhetetlenül haladt a maga véres fordulópontjai felé: kitört a II. világháború. Katonaként megélte az erdélyi és a jugoszláviai bevonulást. – Erdélyt sosem felejtem el, úgy örültek nekünk az ottaniak, hogy virágesőt hullattak ránk – emlékezett.

1942. október 23-án szerelt le, de csak egy telet tölthetett otthon, majd ismét besorozták. Ezúttal nem a reguláris hadseregbe, hanem Héjjas Iván Rongyos Gárdájába. Mint hamar kiderült, a Rongyos Gárda János bácsi szerencséjét jelentette, mert az az ezred, ahonnan leszerelték, nem sokkal később indult az orosz frontra.

A tapasztalt, Szegedről jött Héjjas-katonák egy hónapig képezték ki János bácsit és a vele együtt áthelyezett fiatal katonákat, mely idő alatt megtanulták a nehézfegyverek és robbanóanyagok szakszerű használatát. A kiképzés után leszerelték őket, de volt alkalma találkozni Héjjas Ivánnal és szolgálatvezetőjével, Francia Kiss Mihállyal.

– Héjjas Iván egyszer meglátogatott bennünket a kiképzés alatt és a szemle során megdicsért azért, amilyen fejlődést mutattunk. Vékony ember volt, de olyan kézfogással, hogy elesett, akivel kezet fogott. Kemény volt, de felénk kegyetlenséget nem mutatott, udvariasan viselkedett velünk – mondta János bácsi Héjjas Ivánról. Szolgálatvezetője, Francia Kiss Mihály is kemény ember hírében állt.

A 102 éves János bácsi és gyerekei, akik a börtönéveken is átsegítették
Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe

– Ha egy katona hibázott vagy bármilyen bűnt követett el, egy tűleveleitől megfosztott fenyőággal verték el. Amikor többen követtek el valamit, akkor egymást kellett elverniük az ágakkal a bűnösöknek. Francia Kiss szabta ki, hogy kit hány ütéssel kell sújtani. Sosem felejtem el azt a látványt, ahogy egymást verték azok a szakácsok, akiket azon kaptak, hogy zsírt loptak a tábori konyháról. Aki ott büntetést kapott, többé nem követett el semmit a gárdában, vagy gyorsan elhajtották onnan – elevenítette fel Páldeák János a Héjjas-különítmény farkastörvényeit és hozzátette, hogy már akkor is tudták: ha Héjjasék valakit elvittek (akik a Tanácsköztársaságot valamilyen formában segítették), az többé nem tért vissza.

Időnként az égiek közbeavatkozására is szükség volt ahhoz, hogy János bácsi ilyen szép kort megérjen. Hajszál híján maradt életben leszerelése után, amikor visszatért családjához és kedvenc betanított csikójához, akit távollétében édesapja ismerőse gondozott. Amikor egy répát vitt lovának, hogy üdvözölje, az homlokon rúgta. A kórházban tért magához, de kezelőorvosa lemondott róla. – Nincs tovább élet, mondta a főorvos apámnak, amikor a kecskeméti kórházban feküdtem. Kitört egy darab a homlokcsontból, ami másnál a véget jelentette volna, de én egy hét múlva már otthon voltam és mentem locsolkodni, mivel éppen húsvét volt – mondta János bácsi, akit a homlokán lévő mélyedés mindennap emlékeztet az élet törékenységére, egyszersmind az égiek pártfogására. Érdekesség, hogy ki tudja miért, talán a rúgásnak köszönhetően, de sosem fájt a feje utána.

1947-ben nősült, felesége egészen 1980-as haláláig hű társa és támasza volt. 1948 novemberében született első gyermekük, aki hároméves korában egy betegség miatt elhunyt. – Itthon nem lehetett olyan gyógyszert kapni, ami megmentette volna a kislányunk életét. Nagyon szegények voltunk akkor, egy tehenünk és egy üszőnk volt, melyeket el kellett adni azért, hogy Ausztriából, a határon átcsempészett orvosságot vásárolhassunk a gyermekünknek, aki már a kórházban feküdt. Egy ismerősünk vitte el a gyógyszert az orvosnak, hogy adja be a kicsinek, de már késő volt, a gyerekünk reggelre meghalt – mondta könnyek közt, elfúló hangon János bácsi és hozzátette: – Egy ilyen veszteség feldolgozásához 102 év is kevés.

Ezt követően három lány és két fiú született náluk, mind egészségben felnőttek és a család szerény lehetőségei ellenére is tanulhattak. Közben János bácsi Lajosmizsén gazdálkodott 24 hold földjén, melyen kukoricát, rozst, zöldborsót termesztett. Földjeit persze 1961-ben be kellett szolgáltatni a helyi tsz-nek.

A II. világháborúnál is nagyobb próbatételt jelentettek számára az 1956 utáni évek. – Egy lajosmizsei férfi, aki a Tanácsköztársaságban is aktív szerepet játszott, majd annak bukása után Oroszországot is megjárta, azzal hivalkodott, hogy akár 200 forradalmárt is elvitethet. Erre én csak annyit mondtam neki, hogy te vén piszok. Ezután bosszút állt rajtam – mondta János bácsi. A sztálini időkből ismerős koncepciós per kezdődött, öt vádponttal, mely közül a legsúlyosabb az volt, hogy János bácsi a lajosmizsei gazdáktól gyűjtött élelmet a pesti forradalmárok számára. 1957-ben letartóztatták és a Rákóczi út 4. szám alatt kihallgatták.

A kihallgatás után egy láncra fűzve vitték a politikai foglyokat Kistarcsára, majd onnan Tökölre.

– Csontsovány embereket láttam, amikor megérkeztünk a börtönbe. Bárók, grófok, a hajdani úri osztály tagjai megtörten ültek celláikban. Az őrök gumibottal vertek bennünket, kötözködtek velünk, indokolatlanul bántalmaztak, amikor csak kedvük úgy tartotta. Nagyon megviselt a börtön – mondta János bácsi. Két évet töltött távol családjától.

S hogy mi tartotta benne a lelket a kíméletlen börtönévek alatt? Könnyeket fakaszt János bácsiból a megfosztottság emléke. – Itthon volt a sok apró gyerek és a feleségem, akik hazavártak. Minden hónapban kaptunk csomagot hazulról, jó háztáji szalonnával, ami a hosszú életem egyik titka – mondta János bácsi, majd hozzátette, hogy az emlékek fájnak, de már nem érez haragot kínzóival szemben, hiszen mindannyiukat túlélte, s ez neki elégtételt jelent.

A börtönévek után csodálatos volt a visszatérés családjához. – Zsuzsika fogadott, nyolcéves volt akkor a kislányom. Ujjongva szaladt felém, azt kiabálta, hogy itt van édesapa! – mondta János bácsi, aki láthatóan ettől az emléktől érzékenyül el legjobban.

Újra a gazdálkodás évei következtek, hamarosan már a tsz berkeiben. Ott kedves állataival, a lovakkal foglalkozhatott és lovas kocsival szállította a terményeket. – Talán a sors jóvátétele volt, azért, amin korábban keresztülmentem és hogy be kellett adnom a földjeimet, de a tsz-ben kedves állataimmal, a lovakkal foglalkozhattam, ami sokat segített abban, hogy tápláljam magamban az életet – mondta János bácsi. 1979-es nyugdíjba vonulása után ráért a háztájival is foglalkozni, sőt még többet dolgozott teheneivel és libáival, mint munkás éveiben. Ma már nem dolgozik, néha nézi a televíziót, de jobbára inkább üldögél és emlékezik, s mindennap valamilyen történetet mesél lányainak, melyet évszázadnál hosszabb életének kincsesládájából húz elő.

Nyolcvanévesen agyvérzést kapott

Nem lehet kihagyni azt a kérdést, hogy mi a hosszú élet titka. János bácsi elsőként a gondviselést említi. Nehéz élete volt, és 80 éves korában agyvérzést is kapott, amiből felépült annyira, hogy még évekig el tudta látni magát. A gondviselés nélkül szerinte már régen nem lenne köztünk. A másik megtartó erő életében a családja. Ma már lányai segítségére szorul, ők vigyázzák álmát minden éjjel, melyről a kicsi szobában álló második ágy is tanúskodik, és napközben is óránként átnéznek János bácsihoz. – A hosszú élet titka egyszerű: az ember kerülje a cigarettát, keveset igyon, finom és egészséges ételeket egyen, amibe belefér a szalonna és a sonka is. Legyen jó az étvágy és jó a szorgalom, ami segít kidolgozni az emberből azt a képességet, ami benne van – avatott be a titokba János bácsi.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában