Locsolkodás

Gyerekkoromban minden évben édesapámmal mentünk locsolkodni. Jó kis program volt, főleg, hogy csokinyúl vagy tojás, és némi aprópénz is ütötte a markomat. A szokás felmenőm haláláig megmaradt, bár ahogy éveim száma gyarapodott, egyre lanyhult bennem a lelkesedés. Besokalltam a kényszeredett mosolyokból, a rám tukmált ételektől, a napokig lengedező kölni bűzétől, az alkoholmámorban úszó, közönséges poénokat sütögető ismerősöktől, rokonoktól. 

Felnőttként már csak a „kötelező” helyeket voltam hajlandó végigjárni. A húsvétnak számomra addig volt igazán jelentősége, amíg leánykáim fel nem cseperedtek. Amikor már ők sem várták a locsolkodókat, az ünnep tartalom nélküli gesztusokká, a nagy készülődés pedig okafogyottá vált.

Manapság a húsvéti ünnepek egyre kevésbé szólnak a közösségről, ahol a locsolkodás tovább erősíti a meglévő kapcsolatokat. Magam is odáig jutottam a húsvéttal, hogy otthon, aki „kéznél volt”, meglocsoltam. Az ünnep misztikuma azonban a lelkem legmélyén máig megmaradt. 

Unokáim születése után egyre jobban azt érzem, hogy egyéni, családi és közösségi szinten újra fel kellene éleszteni és ápolni a hagyományokat. Megtalálni az ünnep azon rítusait, melyek boldoggá tesznek, hiszen a húsvét egyszerre vallási és hagyományőrző is. Rajtunk, felnőtteken, szülőkön, nagyszülőkön múlik, hogy mit adunk át a saját élményeinkből, emlékeinkből a fiatalság számára.