Besurranó

Gulyás Sándor

Ahogyan az élet más területein, az orvosi várókban is illendő betartani néhány alapvető illemszabályt, hogy például ne zavarjuk a betegségükkel küszködő embertársainkat. Az etikettet sajnos nagyon kevesen ismerik, amiről nemrégiben magam is meggyőződtem.

Édesanyámat vittem orvoshoz a minap. A rendelő várójába lépve az illedelmes köszönés után letelepedtünk az egyik padra. Alig néhány perc múlva a mellettünk ülő idős hölgy minden előzmény nélkül édesszülém hogyléte, állapota felől kezdett érdeklődni. Mivel azonnali választ nem kapott kérdésére, saját bajait kezdte sorolni. A nőt a hallgatásunk és az elutasító tekintetünk sem hatotta meg. A véget nem érő szóáradatot saját telefonja csörgése szakította félbe. 

Miközben az asszony örömmel, nagy hangerővel számolt be egészségi állapotáról, megérkezett az orvosi rendelők réme a „besurranó”. A középkorú nőszemély anyjával érkezett és torlaszolta el a doktori szoba ajtónyílását. – Csak egy papírért jöttem- kezdte a fiatalabb, majd az idősebb rákontrázott. – Egy pillanat az egész. A második mondattól többünknek kinyílt a bicska a zsebében, de türtőztettük magunkat. A két hölgyemény továbbra is papagájként ismételgette a mondatokat. A cérna nálam fogyott el leghamarabb. – Láthatják az itt ülő emberek, azért vannak itt, mert betegek. Önök pedig azért próbálnak jogtalan előnyhöz jutni, mert lusták voltak időpontot kérni. Amennyiben van képük elébünk tolakodni, hát tegyék meg, ha viszont akad magukban némi tisztesség, kivárják a sorukat – fakadtam ki. 

Nem volt bennük, mert az első ajtónyitásnál, az asszisztenst majdnem magukkal sodorva, nyomultak be a helyiségbe. Távozásuk nem volt éppen egy fáklyás menet, a váróteremben ücsörgő betegek nyomdafestéket nem tűrő szavakkal búcsúztatták a pofátlan asszonyságokat.

Az átlagemberek nem igazán szeretik, illetve képtelenek azonosulni az agresszív, törtető, másokon átgázoló alakok viselkedési normáival. Még akkor sem, ha jól tudják: nem csak a szemesnek, hanem pofátlanoknak is áll a világ.