Emberség

Az utóbbi időben gyakran kísérem el nyolcvanöt éves édesanyámat az orvoshoz. Igaz, nem igazán díjazza a gondoskodásomat, mivel úgy véli, hogyha összeszedi magát, tíz másodperc alatt le tudja futni a száz métert. Az egyetlen ok, amiért elviseli a jelenlétemet, hogy legalább megvédem azoktól az udvariatlan egészségügyi dolgozóktól, akik tehernek érzik a betegek jelenlétét.

Tegnap vérvételre mentem a mamikámmal, de nem volt időm végigvárni a sort, így a lelkére kötöttem, hogyha végez, hívjon fel, máris ott vagyok, hogy hazafuvarozzam. A vártnál gyorsabban végzett. Ahelyett, hogy benn maradt volna az épületben, a kórház előtti padon próbálta kipihenni magát. Érezte ugyan, hogy nincs minden rendben, de eszébe sem jutott segítséget kérni. Állapotára a portás figyelt fel, aki nem sokat teketóriázott, azonnal a tettek mezejére lépett. Egy pohár vizzel és néhány jó szóval próbált életet lehelni a kókadozó asszonyba. Emberségének és figyelmességének köszönhetően nem lett nagyobb baj. Mire odaértem, már fülig ért édesanyám szája, aki boldogan mesélte, hogy milyen élményben volt része. Hálálkodásomat a kapu éber őre pironkodva fogadta, mint mondta, nem kell köszönetet mondani tettéért, mert ezt minden jóérzésű ember megteszi.

Édesanyám esete ékes bizonyítéka annak, hogy szerencsére még nem minden felnőttből veszett ki az emberség. Alighanem úgy tudunk ilyenek lenni, ha tudatosan odafigyelünk azokra, akik mellettünk léteznek, az utcán sétálnak, a padon ücsörögnek, akár a földön fekszenek. Az emberség tettekre váltásának lehetősége csak rajtunk múlik!