Járda

Már megint. Mostanra szokása lett egyes szülőknek, hogy a közelünkben lévő ovinál lehetőleg a kapuban parkírozzanak. Abba kénytelenek beletörődni, hogy a csoportszoba ajtaja előtt nem hagyhatják az autót, na de a gyalogosoknak kitalált aszfaltcsíkon már miért is ne? Kemény ötven, sőt száz méteres sétákat is meg lehet így spórolni.

Morfondíroztam, ha jobbra kerülünk, a fűtől csuromvíz lesz a cipőnk, a bokroktól a kabátunk. Így kénytelenek voltunk az úttesten elindulni. Pont ekkor a sor végén álló autó is kikanyarodott, és jött velünk szemben az egyirányú úton. Na most mi lesz? Hát nem futamodtunk meg. Megállásra kényszerítettük a sofőrt. Integettem neki, talán tolasson vissza, mert mi nem tudunk felmenni a járdára. Nem rükvercelt. Mi sem moccantunk.

Hosszú másodpercek teltek el, végül kinyílt az ajtó, és egy hölgy kiabált ki: „ez az úttest, menjetek a túloldali járdán!” Nehéz egy ilyen empatikus felütés után megszólalni. Túlzottan goromba csak nem lehetek egy nővel, aki biztos kiváló édesanya, de az már nem izgatja különösebben, hogy a szülőtárs is gyermekkel van, az meg pláne, hogy a sajátjának jó példát mutasson. Így pusztán felhívtam a figyelmét, hogy mi inkább az innenső járdán mennénk, ha nem foglalnák el mindig, és talán ne formáljon jogot az összes sávra.
Még kis ideig szobroztunk, aztán lányomra tekintettel feladtam. Padlógázt adott, tőlünk húsz centire húzott el. Kicsit le is fröcskölt minket. Azt hiszem, utána győztesnek érezte magát. Szerintem viszont szánalmas alak.