Mi lenne, ha...

Csap sem nyitható kockázat nélkül, bármikor előtörhet egy vásárlásösztönző Mikulás, cicis nő, cuki állat, édibédi baba... Vagy felbugyoghat a csatornából és valami nagyon fontos, nélkülözhetetlen csodakencét, végső megoldást, örök boldogságot, mélymosó hatású, roppanthatatlan zászlórudat, minden boldogságot portán belül tartó kerítést, örök, cseppmentesen száradó gázokat, érintőképernyős betétet, szivárgásmentes telefont tukmáló reklám. Minden eladó, két mindenre már 20 százalékos kedvezményt is adnak.

Azt gondolná a földi halandó, hogy vevőnek látszó élőlényként a kereskedelem eladói oldalán ténykedők a pénzét szeretnék kasszájukban tudni, ezért igyekeznek utálatukat leplezve és fáradtságukat legyőzve foglalkozni az egységükbe betérőkkel. Ám ez tévedés, maradi felfogás és ósdi vágy. Ezt igazolja a napi gyakorlat.

Minap például egy cipőüzlet dicsőségét hirdető vásárlóelhárítóról hallottam, aki magabiztosan jelentette ki, hogy nem kötelező náluk vásárolni. Ezt a jó tanácsot a reklamáló panaszos valószínűleg használni fogja, a tizenezerért vásárolt bakanccsal összefüggésben ugyanez nem állítható. Igaz, négy hét hosszú idő, főleg egy lábon hordott(!)  lábbeli esetén. Pár nappal korábban meg egy élelmiszerüzlet inkább erős, mint okos biztonsági emberéből buggyant elő az „És akkor mi van?” egy vevőnek címezve, aki éppen arra kívánt utalni, hogy vevőként akár még elvárásai is lehetnek. Úgy tűnt, nem lesz belőle törzsvásárló.

Persze minderre – a tahóságra, egymás bosszantására és sárbatiprására – lenne megoldás. Egy olyan világ, amiben mindenki mindent saját maga készít. Önellát. Ezért aztán haláláig ott marad, ahol született. Abban az utcában, azon a településen, abban az országban, azon a kontinensen. Így aztán nem hurcolna magával nyavalyákat, kultúramérgező szokásokat, vágyakat, esetleg rendszerellenes, felforgató gondolatok és mindenféle káros szokást.
Igaz, akkor karácsony sem lenne.