Család és iskola

A PISA-mérések azt mutatják, hogy Magyarország e tekintetben a szégyenpadban ül. Az az évi ezermilliárd forint, amit a közoktatásra költünk, nem javítja a helyzetet, hanem jobb esetben is csak konzerválja, rosszabb esetben még növeli is az egyenlőtlenségeket. Erről beszélt egy közelmúltban megjelent interjúban Pokorni Zoltán korábbi oktatási miniszter. Az oktatás csaknem olyan, mint foci. Mindenki ért hozzá, osztja az észt, amikor egy mérkőzés játékosait dicsérni kell vagy éppen pellengérre állítani. Az iskolai rendszert is lehet szidni, arról azonban kevesen beszélnek, ha a családok nem működnek együtt az iskolával, akkor abból a bizonyos hátrányos helyzetből, amit Pokorni Zoltán emleget, nehéz kitörni.

Vannak alap dolgok amit a szülők egy része nem tesz meg. Nem neveli a csemetéjét, arra hivatkozik, hogy ott a suli, a tanárokat ezért fizetik. Nem tanítja meg tanulni a gyerekét, pedig esténként vagy vasárnap délelőttönként bizony ott kell mellette ülni még akkor is, ha toporzékol az utód. Sokan nem járnak szülői fogadóórákra, ahol a tanár elmondja, mik a gyerek erősségei és gyengéi, mit kell pótolni. A csemete amikor érzi, hogy senkit sem érdekel a napi munkája, az ott elért eredményei és a problémái, leszokik arról, hogy beszéljen róluk. A tanulás értéktelenné válik számára, a jegyek nem számítanak, végül az általános iskolát sem végzi el. Pedig lehet, hogy nem a tanárok a rosszak, hanem a szülőkkel van a gond, akik számára mindegy hogy elkallódik-e a gyerekük vagy sem.