Ízlés szerint

A házi baracklekvárnak nincsen párja. Legyen szó piskótatekercsről vagy palacsintáról, a sárgabarackból, azon belül a magyar (kecskeméti) kajsziból készült gyümölcsíz nem hiányozhat a konyhából. És ha jót akarunk a családnak, szóba sem jöhet a bolti cukros-ragacs. Jómagam évek óta mindig készítek lekvárt az aktuális idénygyümölcsökből. Sikerült már ilyenre is, olyanra is, de rendszerint mind elfogy, ha nem első, akkor a második télen.

A kecskeméti piacon a helyi és környékbeli termelők e hét közepére-végére ígérték a lekvárnak való kajszi beérését. Feltéve, ha nem veri le a szél – tették hozzá az óvatosabbak. Szél és eső volt, a barack nagyját le is verte, de ami főzőüstbe kerül, annak a gyümölcsnek nem is kell tökéletesnek lennie. A baracklekvár kifejezésre 130 ezer találatot dob ki az internetes kereső. Aki tehát először lát neki a főzéshez – és nincs hozzáértő nagymamája, aki beavatja annak fortélyaiba –, az is alaposan felkészülhet. Azt már a legelején célszerű eldönteni, hogy milyen színű és állagú lekvárt akarunk. Ízlés és szokás dolga, hogy héjastól vagy anélkül kerül a gyümölcs a fazékba, hogy cukorral vagy édesítőszerrel készül, hogy mixelt, krémszerű barackíz vagy tömény, húsrostos lekvár töltse a dunsztosüvegeket. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?

Kecskemét főterén ma szabadtéri lekvárfőzést szerveznek a csiperós gyerekeknek. Mossák, magozzák a barackot, kavarják a ciberét, és persze kóstolják a látványfőzős lekvárt. A szervezők ajándékba is szánnak egy-egy üveggel a külföldi vendégcsoportoknak. Fogadok rá, hogy az üvegek zöme már a gyerekek hazaútján kiürül!