Nagyvárosi gyalogtúra

Tett- és kalandvágy feszítette Gyalogember kebelét, midőn teáját szürcsölgette. Úgy érezte, ő sem kevesebb motorizált városlakótársainál. Sutba a kishitűséggel, a másodrendűség gondolatával! Ma megcsinálom! – biztatta magát.

ELSZÁNTAN lépett ki a kapun napszemüvegben és bakancsban. Hátizsákjában kötelek, kampók, csákányok. Minden kezdet nehéz – mormogta a ház előtti sövény tövében parkoló, pótkocsis kamionpárost felmérve. Kerekeik alatt itt-ott még nyomokban látszódott néhány szál fű a hajdani előkerti gyepből. Kicsit macerás volt, mire beakadt fent a ponyvában a kötél, de aztán pókemberi könnyedséggel hagyta maga mögött a teherjárművet. A sarokig minden simán ment, mindössze két biciklis – az egyik az alattomos (mert hangtalan, de gyors) elektronizált
alfajt képviselte – és egy mopedes elől kellett félreugrania a járdán, de
reflexei mindig is rendben voltak.

A LEGDURVÁBB szakasz a végére maradt. A hatvan centi széles, töredezett aszfaltú és középen villanyoszlopokkal nehezített gyalogospályán hat autó állt fent, keresztben. Nem akarván a riasztók kánonját kiváltani, s ezáltal összetűzésbe keveredni a túlerőben lévő felsőbb kasztbeliekkel, lemondott a motorházteteji sprintről. Ehelyett a házfalat csákányozva és függeszkedve oldalazott tovább – egy tanácstalan babakocsis nőn szánakozva.

VÉGRE ott állt Gyalogember a célban. A legközelebbi kisbolt előtt, hetvenöt és fél méter után.