Nem mindennapi haleset

De nem fejadagot! Ponty törzset. Uff! Pontyot. Ponty ott. És mivel a gyerekek szimpatikusak voltak a halas bácsinak, kaptak ajándékba egy törpeharcsát.

Igen ám, de ez a hal, élt! És élni akart! Mint Lenin. Vagy Lennon. Lennon élt, Lennon él, Lennon élni fog! Egyszer mondta egy bölcs, ha már nevet adunk egy állatnak, túl közeli kapcsolatba kerültünk vele. De ezt a gyerekeim nem tudták. Én meg későn értem haza. Így hát Harcsa úr jókedvűen úszkált a rózsaszín lavórban. És nem csak nevet kapott, hanem kagylókat, meg kenyereket is. És oxigént is. A számára kinevezett pohárba eresztett vízből. Meg néha – gyorsított eljárásban - vízkavarás által.

Jó reggelt, kellemes karácsonyt, jó éjszakát kívántak neki, mindig elbeszélgettek vele, amikor félóránként meglátogatták. Ők nagyon boldogok voltak, mi meg izgultunk, és éjszakánként fohászkodtunk az égiekhez, hogy reggel még csápoljon a bajuszával. Mert azt terveztük, hogy utazunk Kecelre, és az ottani Szabadidő Park tavába biz’ beleeresztjük a már majdnem családtaggá vált halat. És lőn! Túlélte, elvittük, beletettük.

Harcsa úr – rövid ittléte során - három dologra világított rá:

1. Gyermekeink – sok felnőttel ellentétben - kiválóra vizsgáztak ragaszkodásból, szeretésből és törődésből.

2. Nem mindig működik a Nomen est omen: Hiszen hiába hal, mégis él.

3. Felnőtt korban már nem nagyon kell hinni a mesékben: hiába dobtuk vissza a kis halat, nem kérdezte meg, van-e három kívánságunk. Sőt! Épp hogy leeresztettük integetésre felemelt kezeinket, máris emelhettük újra az ég felé. Kaptunk egy nagy szöget az előző nap feltett téli guminkba.

Tanulság: Légy jó, tégy sok jót az életben! Mert jónak lenni jó. Még akkor is, ha néha akkora pofonokat kapsz, hogy a hal adja a másikat.