JEGYZET

2018.02.14. 06:30

Vizesnyolcas

Ökrös Csaba

Gyáva népnek nincs hazája, gondolhatta a norvég Simen Hegstad Krüger, majd vette a bátorságot, hogy a cél előtt három kilométerrel megszökjön a mezőnytől a 30 kilométeres szkiatlonversenyen, Phjongcshangban. Alighanem a téli olimpia legemlékezetesebb pillanatai között fogjuk számon tartani Krüger győzelmét. Nem is annyira azért, mert leszakította vetélytársait, és nyert. Hanem azért, mert rögtön a rajtot követően az esélytelenek közé került, miután se szó, se beszéd hasra esett, és két marék havat, valamint bő fél perc hátrányt szedett össze. Kalap, kabát – mondaná az ilyen helyzetet értékelve egy sífutásért rajongó ruhatáros. Mint ahogy az eredmény árulkodik róla, Krüger nem esett kétségbe, hanem szépen nekilátott megelőzni hatvan sífutót, hogy az élbolyba kerüljön.

Valószínűleg nem matematikuselme, így nem tudta magára értelmezni a vizesnyolcas fogalmát. Tekintve, hogy ő volt havas mezőny 7-es számú versenyzője, talán megbocsáthatjuk neki ezt.

Krüger korunk hőse. Az olyan versenyzőket szeretjük, mint ő. Ülünk a fotelban, nézzük a közvetítéseket, és várjuk a csodát. Az esélyesek sikerére csak legyintünk, ha hozzák a tőlük elvárható teljesítményt. Az smafu. Terpeszkedünk a tévé előtt és ásítunk, ha a favorit nyer, hiszen úgy érezzük, az esélyesnek nincs szüksége erőfeszítésre, ő egyszerűen oda termett a dobogó tetejére.

A semmiből előkerülő győzteseket szeretjük. Sőt, a semmiből előkerülő veszteseket is.

Az olyan sportembereket, mint Eddie, a Sas. Ki ne emlékezne az angolra, aki a világ legbénább síugrójából a világ legismertebb síugrójává lett? A Calgaryban rendezett téli olimpia igazolta be, hogy a coubertini mondásnak még van értelme: a részvétel a fontos. Eddie Edwards megmutatta a világnak, hogy az éremért folyó csatán kívül az élsportban vagy ahhoz közeli szinten is létezik egy küzdelem, amit sikerrel lehet megvívni. Az önbecsülésért megy ez a meccs. Ez nekünk, tévénézőknek is értelmezhető inger, nem csoda, hogy az Eddie-féléket olyan könnyen zárjuk a szívünkbe.

A korszakos zseniket is respektáljuk, élvezettel hallgatjuk, milyen rekordok fűződnek a nevükhöz, győzelmeik számától le vagyunk nyűgözve, de csak akkor szeretjük őket igazán, ha esendőnek bizonyulnak. Ha bukás után visszaaraszolnak a kihagyott kapuhoz a sípályán, hogy csak azért is teljesítsék a versenyt, vagy ha rögtön az első lövészetnél hármat hibáznak. Nem azért, mert a vesztesekért dobog a szívünk alapból, hanem mert ilyenkor látjuk: emberek a legnagyobb bajnokok is.

Ezek is érdekelhetik