Földünkből csak egy van

Úgy hiszem, az utóbbi időben ez nagyon felkapott és fontos témává vált, mindenhol felhívják a figyelmünket és különböző lehetőségekről, tanácsokról kapunk információkat. Tehát valójában mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy mit tudunk tenni a környezetükért, ezért én ezt nem is ecsetelném.

Akkor mégis hogyan szeretnék szólni ez ügyben? A saját szemszögemből. Elmondani, én miket tapasztaltam.

Sokat utazok például buszon, és olyankor a hatalmas üvegen keresztül gyakran nézelődök, élvezem a látványt. Éppen így tettem egy utamon, és elmerültem a szántóföldek gabonatábláinak, napraforgóinak és repceültetvényeinek gyors váltakozásaiban, ahogy a busz nagy sebességgel haladt el mellettük. A távolba nézve felfedeztem, hogy mindegyik egy messze elterülő erdőben fut össze, és olyan volt, mintha az a kis erdő összefogná az összes ültetvényt. Ezt a képet a későre járó nap színesítette, ahogy aranyszálákat font a fák lombjai, a bárányfelhők pamacsai, a fűszálak és növények közé. A kilátás így egy mesebeli tájra emlékeztetett, amíg egyszer csak el nem kezdett sötét, sűrű füst megjelenni. Egy nagy gyártelephez közel vezetett az út és a sok-sok kéményből áramló szürkeség fogságba ejtette a napsugarakat és hátborzongatóvá, szomorúvá tette az előttem lévő képet.

Történt a nyáron, hogy egy jó barátom, aki imádja kiskutyáját, egy új, izgalmas helyet talált a környéken egy kis tó mellett; ahová aztán rendszeresen kijártak kedvencével. Néha én is elmentem velük, játszottunk együtt, majd pihentünk, amíg a kutya úszkálni ment. Soha senki nem járt arra, nagyon elszigetelt és csendes hely. Bár én nem vagyok a kutyák rajongója, vele mindig jól kijöttem, nagyon szerethető és barátságos állat. Majd egy nap szegény beteg lett és a gazdája elvitte orvoshoz. Ő azt mondta, hogy az emésztőrendszerével van gond, valószínűleg, mert az új helyen gyakran ivott a vízből, ami fertőzött lehet.

Máskor pedig épp sétáltam a városban, amikor egy kis játszótér mellett elhaladva láttam, hogy egy vidám, körülbelül másfél éves kislány csúszdázott nagymamájával. Olyan felhőtlen boldogsággal kacagott, hogy engem is megmosolyogtatott. A csúszdáról leérkezve már inkább a homokozó felé mutatott érdeklődést, és rohant, hogy belevesse magát a puha homokba. Szépen helyet foglalt letérdelve, majd előrehajolva bele is túrt egy nagyot a finom szemcsék közé. Hirtelen keserves sírás tört ki, és láttam, ahogy a nagymamája nézegeti kis kezét, hogy mindkét tenyerén több piros vágás okozott neki váratlan fájdalmat. A homokozó ugyanis tele volt apró és nagyobb üvegszilánkokkal is, amibe az ártatlan kisbaba éppen belemarkolt.

Minden hasonló átélt esemény vagy látvány után eltöprengek, hogy az emberek ezt a borzalmat gyakorlatilag egymással teszik. De vajon miért? Nem hiszem, hogy ezzel az írással megváltom a világot, de hátha ezentúl Önök is felfigyelnek az efféle történésekre, és talán el is gondolkoznak ezeken. Hiszen Földünkből csak ez az egy van.