Kultúra

2010.05.03. 11:34

Ormányos békával az esőerdő mélyén

Somodi Ferenc tíznapos Srí Lanka-i fotózást nyert a tavalyi Év természetfotósa pályázaton. A kecskeméti fotográfus élményeiről mesélt a Baon.hu olvasóinak.

Rákász Judit

– Mire volt elég 10 nap?
– Két nemzeti parkot jártunk be: az esőerdei Sinharayát és a legismertebbnek számító, tengerparti Yala parkot. Ébredtünk, mielőtt felkelt a nap, és nem hagytuk abba a fotózást, míg le nem nyugodott, de így is nagyon kevésnek tűnt az idő. Felfogadtunk egy helyi vezetőt, aki kiválóan ismerte a környéket. Az ő segítségével jutottunk el olyan helyekre, ahol fotózhattunk.

– Milyennek képzeljünk el egy esőerdei nemzeti parkot?
– Mint a filmekben. A dzsungelben csak gyalog lehet közlekedni, általában kisebb csapásokon vagy ösvényeken. Amikor letértünk róla, bozótvágóval kellett utat nyitni a dús növényzetben. Viszonylag csendes időszakot fogtunk ki, amikor nem szakadt állandóan az eső, de a meleget és a hihetetlen párát nem lehet megúszni. A tengerparti részen könynyebben közlekedtünk: terepjárót béreltünk, azzal jártuk be a környéket. [caption id="" align="aligncenter" width="334"] Fotó: Somodi Ferenc
[/caption]

– Srí Lankán is rátalált kedvenc fotótémáira, a békákra?
– Sikerült ormányos békát fotóznom! Reméltem, hogy így lesz, és sikerült! Viszonylag ritka fajta. Jeleztem a vezetőnknek, hogy a békák számomra igen fontosak, vigyen olyan helyre bennünket, ahol megtaláljuk őket. Be is vitt bennünket a dzsungel mélyére, ahol sötétben, állandóan nedves közegben rengeteg béka él. Nagyon örültem, hogy rájuk akadtunk: hasaltam be a vízbe, és fotóztam őket.

– Hogy fogadták a magyar természetfotóst a dzsungel fura lényei?
– A szárazföldi piócák kellemetlenek, de a párás levegő miatt szinte mindenhol össze lehet akadni velük. A csípés helyén olyan anyagot juttatnak a vérbe, amely akadályozza a véralvadást. De ezt is meg lehet szokni: a helyiek szinte észre sem veszik őket, csak lesöprik a lábukról. Alapvetően biztonságban éreztük magunkat: tudtuk, hogy a vezetőnél van szérum kígyómarás ellen, de szerencsére nem kellett kipróbálni a gyakorlatban. Pedig fotóztam zöld viperát – egy méterről.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Somodi Ferenc
[/caption]

– Milyen képek készültek még?
– Nagyon sok madarat fotóztam: hihetetlenül színesek, gyönyörűek és szelídek. A madárfotózáshoz általában lessátrat kell használni, ott viszont teljesen felesleges. Egész közel tudtunk menni a madarakhoz. Aztán gyönyörű pillangókat fotóztam: hatalmas rajokban szálltak a nedves földre inni. A rákok is nagyon érdekesek voltak, ahogy tengerparti homokban mozogtak. Csak a hullámokra kell nagyon vigyázni, mert ha nem figyel az ember, és a part közelében dolgozik, pillanatok alatt átcsap a feje fölött egy hatalmas hullám.

– A békákon kívül volt olyan téma, amit nagyon szeretett volna megfotózni?
– Ázsiai leopárdot! A kihalás szélén álló, gyönyörű állatfaj. A tíz napból egyet arra szántunk, hogy felkutassuk a Yala parkban. És amikor már majdnem feladtuk, akkor észrevettük, lustán elnyújtózva egy sziklán. 80 méterre közelítettük meg, de teljesen nyugodtnak tűnt. Egyébként arra törekedtünk, hogy minél több endemikus, tehát őshonos fajt fotózzunk.

Nincs néha az az érzése, hogy lemarad az igazi élményről, ha csak a fényképezőgép keresőjén át nézi a világot?
– Nem, hiszen képekben gondolkodom. Ahogy a vadászt hajtja a vágy, hogy megszerezze a trófeát, úgy hajtanak engem is az ösztöneim, hogy megcsináljak egy jó képet.

– Vadászat és fotózás? Vadászott valaha?
– Nem, soha. Annyira szeretem a természetet, hogy el sem tudom képzelni, hogy puskát fogjak. Hallottam már olyat, hogy vadászból fotós lett, de olyat még soha, hogy természetfotósból lett vadász. Ha egy faj egyedeinek száma folyamatosan csökken, akkor nekem nem okozhat örömet, hogy hazavigyek belőle egyet. Egyébként is: fotózni sokkal nagyobb kihívás. A jó fotóhoz sok minden kell: jó fények, egészen közel kell menni az állathoz, jó beállítás. Számomra sokkal szebb feladatot jelent ellesni valamit egy állat életéből, mint kitömni, és kitenni a falra.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Fotó: Somodi Ferenc
[/caption]

– Maradtak még témák Srí Lankán? Visszamenne?
– Tíz nap szinte semmire sem volt elég... Mégis az van bennem, hogy új vidékekre, ismeretlen területekre kellene eljutni. Nagyon szeretnék fotózni Dél-Amerikában, Afrikában vagy Szibériában, a tajgán, érintetlen területeken. De a jó fotóért nem kell elmenni a világ másik végére. Tavasztól őszig a Tiszánál, az Alföldön mindent megtalálok természetfotósként.

Civilben agrármérnök

Somodi Ferenc civil foglalkozása agrármérnök, Kecskemét környékén gazdálkodik. 14 éves kora óta foglalkozik természetfotózással. Az Év természetfotósa Magyarországon 2009 pályázaton Békamama című képe első lett az Élet a vízfelszín alatt kategóriában. A Terített asztal című felvétele második díjat kapott az Állatok viselkedése kategóriában. Tavaly Az év természetfotósa európai pályázatára is beválogatták képeit. Márciusban Somodi Ferenc érdemelte ki az Axels Springer hazai vállalatcsoportja által felajánlott „A megyékben dolgozó, legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporter díját” a MUOSZ Sajtófotó 2009 kiállításán.

Ezek is érdekelhetik