Egy ember, aki Munkácsyval kel és fekszik

Munkaruhás emberek mindenütt a Cifrapalotában: hatalmas létrákról teszik helyükre a nehéz függönyöket, lámpákat, kordonokat szerelnek. Laczkó János megyei múzeumigazgató óvatosan lépked a fúrógépek és létrák mellett. Két eligazítás között mintha elkalandozna a tekintete. A festményeket nézi, elmerülten, ezredszer is.

- Négy nap van hátra a kiállítás megnyitójáig. Munkácsyval kel és fekszik?
- És vele is alszom... Kilencven százalékban elkészültünk: valamennyi műalkotás és relikvia megérkezett a Cifrapalotába, összeállítottuk a programok hosszú listáját és az első Munkácsy-szelet is készen van. Izgatottan várjuk a megnyitót.

- Miért fontos Munkácsy?
- Lassanként kiveszőben van az az embertípus, aki alacsony sorból indulva, saját erejéből világhírűvé küzdötte fel magát. Munkácsy Mihály ilyen ember volt. Egy kedves, idevágó anekdota szerint gróf Andrássy Gyula külügyminiszter egy fogadáson sokáig beszélgetett Munkácsyval. Egyik ismerőse odalépett hozzá, és csodálkozva kérdezte: Miért szán ilyen sokat drága idejéből egy piktorra? Mire Andrássy visszakérdezett: Ön talán tudja, hogy Rembrandt idején ki volt a külügyminiszter?

- Igazgatóként, saját pályafutásában milyen helyet foglal el a Munkácsy-tárlat?
- Mintha pályám összegzése lenne, úgy érzem. Életem tudatos részét műtárgyak között töltöttem. Szobrok és festmények között, amelyekből szépség, harmónia és elegancia árad. S én mindig hagytam, hogy ezek a műalkotások hassanak rám: a szépség átjárja minden procikámat. Most, amikor 60 évesen pályám végéhez közeledek, úgy érzem, hogy a Munkácsy-festményekből esszenciálisan kapom ezt a szépséget, eleganciát és harmóniát. Ilyen kiállítás egyszer adatik meg egy múzeumigazgató életében. Boldog vagyok, hogy az enyémben megadatott.

– Ez az életszemlélet lehet a titka annak, hogy mindig derüs és nyugodt? Még most sem tűnik idegesnek, pedig megkezdődött a visszaszámlálás.
– Nehéz kihozni a sodromból. A szobámban van egy Szent László szobor. Rossz állapotban került hozzám, igyekeztem szépen restaurálni. A lábát magam faragtam. Olyan magasan helyeztem el, amilyen magasan hajdan a templomban állhatott. Fáradt pillanataimban leülök vele szemben, és nézzük egymást. Erő árad belőle és harmónia, én pedig hagyom, hogy átjárjon. Persze a napi kötelességeket mindenkinek el kell végeznie. Ezt tanultam szüleimtől. De ami ezen túl van, azt védelmezni érdemes. Hiszem, hogy legbelül mindenki romlatlan. Azonban erre a romlatlan belsőre sok rossz dolog rárakódik, ha az ember hagyja, hogy az események sodorják. A harmóniához tudatosság is kell.

- Restaurátorként sok munkája ismert. Melyik volt a legemlékezetesebb?
- A kecskeméti Piarista templom oltárainak restaurálását tekintem életem főművének. 1976 óta folyamatosan restaurálom a templom oltárait, 1997-ben fejeztem be az utolsót. Az oltár komplex műfaj, kiemeli a műtárgyak sorából a mögötte rejlő eszmeiség. Elmondhatatlanul sokat tanultam azoktól a 18. századi mesterektől, akik hajdan készítették ezeket az oltárokat. Lenyűgözött szakmai tudásuk és tisztességük. Amely arra vezette őket, hogy nyolc méter magasan, ahol már senki sem látja, ugyanolyan aprólékos gondossággal fessék meg az oltárt, mint másfél méter magasan, ahol viszont mindenki látja. Bizalmi rendszer alakult ki az oltár és köztem, amelynek alapja ez a szakmai tisztesség és igényesség volt, s amely kizárta a tévedés lehetőségét.

- Úgy tartják, önnél keresve sem lehet jobb útitársat találni erdélyi utazáshoz. Mi vonzza Erdélybe?
- Erdély külnös világ. Mintha a múltunk tükre lenne: belenézve a magyarság sorsát láthatjuk. Gyakran járok Erdélybe, s ha ott vagyok, úgy érzem, hazaérkeztem. Sok barátom él ott. Olyan barátaim, akikkel talán csak kétszer-háromszor találkoztunk életünkben, de gondolkodásunk teljesen azonos. Amire talán nincs, vagy nem is szükséges más magyarázat, mint hogy egy nemzethez tartozunk. Kedvenc helyem, ahova minden évben elmegyek, sőt, előfordul, hogy többször is, a Csíkkozmásról Kézdivásárhelyre vezető út a Kászoni-medencén keresztül. Van ott egy forrás. Szerényen csörgedező kis forrás. Nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy érzem, hogy az én forrásom. Mindig iszom belőle – most is a számban érzem az ízét. Csend van, béke, talán még az ég is más.

- Igaz a hír, miszerint reggelenként a Petőfi Népével indul a napja?
- Így van. Végigböngészem, persze először azt keresem, mit írnak a múzeumról. A receptet is mindig elolvasom – lelkes gasztronómus vagyok. Ha hirdetésekben megtalálom egy-egy étterem menüsorát, még a kollégáimnak is felolvasom. Mondanom sem kell, hogy csütörtökön, amikor a Munkácsy-vacsora menüsorát állítottuk össze, s döntenünk kellett például arról, hogy milyen bort válasszunk a fogásokhoz – nagy élvezettel vettem részt a munkában.

- Elméleti az érdeklődés, vagy főzni is szokott?
- Csak szekundálok a feleségemnek.

– Felesége a Kecskeméti Főiskolán tanít zenét, fia Zeneakadémiát végzett, karnagy. A zene szeretete az egész családra jellemző?
- A zene fontos: megnyugtat, rend van benne. Lányom is énekel kórusban, de őt elvitte a zenei pályától a nyelvek szeretete: angol nyelvtanárnak készül, utolsó éves a pécsi egyetemen. A minap a főiskola előtt az autóban vártam feleségemet, amikor elment mellettem egy autó, hangos tam-tam zenével. Verdi Nabuccojának a nyitányát hallgattam. Letekertem az ablakot és jól felerősítettem a hangerőt. Az emberek kapkodták a fejüket, hogy honnan jön ez a csodálatos muzsika. Előfordul, hogy ülünk feleségemmel az autóban, a rádióban szép zene szól, mondjuk Chopin, Mozart vagy Verdi, és nem indulunk el addig, amíg nincs vége. Nem kell mást tenni, mint hagyni, hogy hasson ránk. Nem mondhatok mást Munkácsyval kapcsolatban sem: ezekben a képekben hihetetlenül sok szellemi, lelki energia van. Érdemes rászánni egy kevés időt, hogy eltűnődjünk előttük, s ha így teszünk, egészen biztosan gazdagabbá válunk általuk.