Gyógyítás, túl a civilizáción

Az Afrikai-Magyar Egyesület szervezte IX. magyar orvosi missziót. Ezúttal a Uganda volt az úti cél. Három magyar orvos utazott a Kelet-afrikai országba, köztük Jakkel Anna kecskeméti háziorvos. Két kollégája – Dr. Szabó György pócsmegyeri háziorvos és Dr. Késmárszky Róbert budapesti fül-orr gégész szakorvos – első alkalommal jelentkezett az egyesület felhívására.

Az önkéntesekkel tartott még Kiss Virág egyesületi koordinátor és tolmács. A doktorok a fővárostól 250 kilométerre dolgoztak, olyan területekre is eljutottak, ahol az egészségügyi ellátás a helyiek számára elérhetetlen. Egy hónapig gyógyítottak, heti egy szabadnappal. Előfordult, hogy a vasárnapjuk is munkával indult, miután a helyiek a doktorok szállásánál is megjelentek.

– Ahogy híre ment a missziónak, távoli településekről is elzarándokoltak hozzánk a betegek, szájról szájra, családról családra ment a hírünk – meséli Jakkel Anna. – Ugandában előttünk még nem járt magyar orvosi misszió. Nyílt egy kereskedelmi-kulturális központ az Afrikai-Magyar Egyesület részéről, és mi voltunk elsők, akik „felderítettük” a terepet a későbbi missziók számára.

– Milyen a mai Uganda?
– Kongótól, Malitól, Guineától eltérően Uganda relatíve fejlett ország. Térítésmentes a közoktatás, meglátszik az iskolázottság hatása. Kórházaik is vannak, orvos viszont alig. Gyógyszert csak módjával vihetünk magunkkal, mert a helyi gyógyszerészek tiltakoznak az ingyenes készítmények ellen. Kompromisszumként vittünk is gyógyszert, és receptet is írtunk a betegeknek. Leggyakoribb volt a malária, hastífusz, lepra, bélférgesség, TBC, hasmenés, bőrbetegségek, fertőzött sebek.

– Hogy kommunikáltak a páciensekkel?
– Ugandában az angol a hivatalos nyelv, de a lakosság nagy százaléka csak a törzsi nyelvet beszéli. Szerencsére kevésbé jellemző a teljes iskolázatlanság, az emberek zöménél megvannak az alapvető ismeretek, így nagyobb eséllyel tartják be az orvosi utasításokat. Tolmács mindig volt velünk, ám időnként ez kevésnek bizonyult, hiszen a számtalan törzsi nyelvben egyszerűen nincsenek meg az orvosi kifejezések megfelelői. Én vizsgálat közben időnként magyarul beszéltem, és azt vettem észre, hogy a páciensek a hangból, a gesztusokból, a mimikából megértették, jót akarok nekik, tették, amit kértem.

– Találkoztak helyi vezetőkkel?
– Készült egy közös fotónk Hoima tartomány királyával. Termetre is tekintélyes ember volt, egy fejjel magasabb mindannyiunknál. Köhögött, fájt a dereka, az ízületei. Kollégánk alaposan megvizsgálta, végigverve a csigolyáit. Lett is belőle felbolydulás, mindenhol azt beszélték, hogy valaki merészelte hátba vágni a királyt. Ő maga nem bánta, sőt, boldog volt, hogy végre valaki közel mert menni hozzá, úgy vizsgálta. A felírt gyógyszerek is hatottak, így részéről teljes volt a megelégedettség.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Ha kellett, kisebb műtéteket is elvégeztek a doktorok, akár a szabad ég alatt
[/caption]

– Hogy készült fel a nagy útra?
– Az első afrikai misszióm előtt minden lehetséges védőoltást begyűjtöttem. Ezek zöme több évre szól, így már csak néhány emlékeztető oltásra volt szükségem. Az időközben megjelent újabb védőoltásokat is beszereztem. Amilyen betegségre nincs védőoltás, az ellen a szabályok betartásával védekezünk. Ilyen a zárt ruha viselése, éjszaka a moszkitóháló, napközben a szúnyogriasztók alkalmazása. Gyakorlatból tudom, hogy a túlélőcsomag leghasznosabb tárgyai a fertőtlenítőszer, túrabakancs, fejlámpa. Utóbbi jól jön, ha éjszaka defektet kap az ember a sivatag közepén. Nagyon sötét tud lenni a szavanna.

– Ezúttal is fotózott?
– Ez nálam elmaradhatatlan. Alig értem haza, máris jött az első felkérés, hogy meséljek a misszióról. A kiutazásokat szervező egyesületnek szerények az anyagi lehetőségei, jómagam is részt veszek az adománygyűjtésben. Szenvedélyem a fotózás, vándorkiállítással járom az országot, az ismeretterjesztésen túl szponzorokat gyűjtve a következő utamhoz. Orvosként a misszióban ingyen dolgozunk, magunk álljuk a küldetés költségeit és gyűjtjük az adományokat. A korábbi kongói, mali és guineai úthoz szükséges másfél millió forintot kecskeméti cégek, üzletemberek, a betegeim és az Afrikai–Magyar Egyesület adták össze. Jótékonysági esteket is szervezek néhány lelkes segítőmmel.

– Természet, életképek, szociofotók. Egyformán kedvesek?
– Minden képnek megvan a maga története. Láttunk akkora hatalmas mangófát, hogy gyakorlatilag az egész falu befért alá. Sok őshonos állatot: nagyvadakat, madarakat sikerült lefotózni. A természet csodái mellett sok más is megfogott. Hoima tartományban, az Albert-tó közelében találtak egy hatalmas kőolaj-lelőhelyet. Gőzerővel épül a szavannát átszelő sztráda, a földhányásokon kuporgó majmok értetlenkedve szemlélik, hogy tűnik el az életterük. Egy másik fotón városi bútorbolt látható, a szekrények, kanapék között egy koporsóval. Afrikában ezen nem botránkoznak meg, ott természetes, hogy a halál, az elmúlás az élet része. A fotókon jól látszanak a tarrá vágott hegyoldalak. Sok ember számára a faszénégetés jelenti az egyetlen bevételi forrást. Az újdonság erejével hatott, hogy itt-ott láttunk telepített fenyveseket. Ez ugyan szokatlan Afrikában, de a fenyő képes megtartani a termőföldet, szemben a banánfákkal. [caption id="" align="aligncenter" width="334"] Anna doktornő mikulás csokival kedveskedett szállásadójuk kislányának
[/caption]      

– Mi hiányzott itthonról?
– Ott ilyesmin nem gondolkodik az ember. A túlélésre játszik, és míg eleinte rosszul esik hideg vízben mosakodni, ha már az sincs, legközelebb megtanulja értékelni. Az is igaz, hogy hazaérve első dolgom venni egy kádas fürdőt. Az itthoni ízeket magyaros fűszerekkel igyekeztem pótolni. Egy jó fűszerkeverék a vajas kenyérrel is csodát tesz. Afrikában az étellel is csínján bánik az ember. Akármit nem lehet megenni, különben könnyen betegség lehet a vége. Napközben keksz, keserű csoki, egy szelet kenyér az elemózsia, jó esetben jutunk napi egyszer főtt ételhez.    

– Először 56 évesen indult el Afrikába. Mi motiválta?
– Gyerekeim felnőttek, elköltöztek, én pedig új célokat kerestem. Egy újságcikk hívta fel a figyelmem az Afrikai–Magyar Egyesület humanitárius misszióira. Jelentkeztem, és nemsokára már az Uganda és Kongó közti határsávban, fegyveres katonák kíséretében gyalogoltam, gyógyszert és némi orvosi felszerelést cipelve. Mindezt az esős évszakban.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Közös fotó a Mahatma Gandhi tiszteletére emelt emlékműnél, a Nílus forrásánál
[/caption]

– Mire tanítja Afrika az európai embert?
– Például, hogy villanyáram, melegvíz, egyéb civilizációs „kellékek” nélkül is van élet. Orvosként megrendítő volt látni a csupaszságot a kórházi rendelőkben, műtőkben. Szinte semmilyen eszközük nincs a helyi kollégáknak, és mégis igyekeznek gyógyítani. Mindig nehéz azzal szembesülnünk, hogy pofonegyszerűen gyógyítható betegségekben halnak meg az emberek. Nem lázadnak, elfogadják a sorsukat. Nekünk is el kellett fogadnunk, hogy nem tudunk csodát tenni.

– Mit nehéz még elfogadni?
– Például, hogy minden boltban működik a játékautomata. Munka, pénz nincs, de az akkumulátoros nyerőgépek mindenhol ott villognak. A fiatalok kezében ott a kóla és az energiaital. Gyógyszerre viszont legtöbbször nem telik.

– Előfordul, hogy itthon veszi hasznát az Afrikában szerezett tapasztalatainak?
– Tanáccsal tudok szolgálni a távoli országokba utazóknak a felkészülést illetőleg. De arra is volt már rá példa, hogy ügyeletben jelentkezett egy fiatalember magas lázzal, akinek nem volt egyértelmű diagnózisa. Mint kiderült, épphogy hazaért Távol-keleti túlélő túráról. Hirtelen jött a lehetőség, így nem volt ideje védőoltásokkal felkészülni. Az őserdőben akármit összeszedhetett, így elirányítottam a budapesti Szent László Kórházba.