A szülőföld rögösebb útjain

Nem szeretnék én most túl részletesen foglalkozni a honi egészségügyben dolgozók finoman fogalmazva is méltatlan (hadd ne mondjam: megalázó) bérezésével, az orvosok és rezidensek megállíthatatlannak tűnő, már-már az ellátást veszélyeztető elvándorlásával – hiszen nincs nap, hogy az írott vagy az elektronikus média ne szólna a kérdésről –, az azonban bizonyos, hogy a kormánynak nemhogy elég pénze, de még csak elképzelése sincs a mind tragikusabbá váló helyzet megoldására. Ha pedig nagy ritkán egy-egy ötlet mégis akad (ilyen volt a rezidensek részére a közelmúltban kiírt, kétségkívül kínos kudarccal végződő pályázat), arról meglehetősen hamar kiderül, hogy teljességgel hasznavahetetlen. Súlyosan téved azonban, aki azt hiszi, ezzel minden remény elvesztett. Téved, ugyanis amíg egy olyan kiválóság áll a köztársaság élén, mint Schmitt Pál, számunkra egyszerűen nincs legyőzhetetlen akadály. Hogy mennyire nincs, azt remekül példázza a Semmelweis Egyetem idei tanévnyitóján elmondott államfői beszéd, ami nemcsak egy életre szóló útmutatóval, de megfizethetetlen tanácsokkal is ellátta a jövő orvosait. És itt nem csupán, sőt, nem elsősorban a külföldre  indulókhoz címzett üzenetére gondolok (hogy tudniillik igyekezzenek minél gyorsabban visszatérni, hiszen a magyar emberek egészségéért fáradozni felemelő érzés), mint inkább az egyetemi tanulmányaikat most kezdőkhöz intézett azon kérésére, hogy a várható nehézségek dacára is tartsanak ki  hazánk mellett, úgy hálálva meg a taníttatásukat, hogy a céljaikat „nem a könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján” próbálják elérni. Amely szöveg retorikai szempontból ugyan rendben van – eltekintve attól, hogy iszonyú közhelyes –, ám hogy ez idő szerint valaki ennyire üres szólamokkal akarja itthon maradásra bírni a mai fiatalokat..., nos, az egészen elképesztő.

Azt persze, nem tudom, vajon a köztársasági elnök komolyan gondolta-e, amit mondott, avagy csak rögtönzött egy emelkedett, pontosabban annak vélt szónoklatot (remélem, az utóbbiról van szó, mert egyébként nagyobb a baj, mint eddig hittük), ám hogy rendszerváltás után született korosztály tagjait – hiszen az államfő 18 év körüli lányokhoz és srácokhoz intézte a szavait – aligha lehet meggyőzni semmitmondó lózungokkal, forintra nem váltható szóvirágokkal, az bizonyos. Mert bár magam nem állítom, hogy e generáció tagjai hajszál pontosan úgy viselkednek, mint Moldova György örökbecsű írásában Virág, az anyagias center (akitől – miután leadta az árlistáját, hogy labdaátvétel 10 forint, csel 15 forint, cselsorozat 30 forint, stb. – megkérdezték, hogy na, és hol a szív, hol a lelkesedés, mire ő azt felelte: ja, tényleg..., szív 100 forint, lelkesedés 150), annyi tény, hogy az esetükben azok az érvek már egyáltalán nem hatásosak, amelyekkel az apáikat talán-talán még meg lehetett győzni. Ezek a fiatalok ugyanis már nemcsak nyelveket beszélnek, világot láttak, de teljesen tisztában vannak a magyarországi, sőt, az európai munkaerőpiaci helyzettel, az idegenben megszerezhető jövedelmekkel, nem különben saját tudásuk, diplomájuk valós értékével. Ezért aztán meglehetősen csekély az esélye annak, hogy igazán sokan lesznek közülük, akik az egyetem elvégzése után a szülőföld rögösebb útjain próbálnak haladni, vagyis, akik – hogy egy 1956-os poént idézzek – kalandvágyból itthon maradnak. Na, egyszóval a „Törvényhozás Motorja” adott a sz..nak egy szép nagy pofont ezzel a beszédével. És még így is hálásak lehetünk a sorsnak, hogy nem írta le.