Gárda: folyt. köv.?

Bármilyen döntés szülessen is a Magyar Gárda kapcsán, a mozgalom tovább él majd, mivel a gárda egy „legyőzhetetlen eszme” – jelentette ki Vona Gábor azon a hétvégi budapesti tüntetésen, amelynek résztvevői a Fővárosi Bíróságnak a gárdát életre hívó egyesületet feloszlató, első fokú ítélete ellen tiltakoztak. És bár erősen valószínűnek tartom, hogy a Jobbik elnökének szavai első hallásra sokakat meghökkentenek, az elmondottak  teljes mértékben alátámasztják annak a nem oly régen publikált kockázatelemzésnek a legfontosabb megállapításait, amelyet a Political Capital készített, s amelyből kiderül, hogy a betiltásokkal nemcsak hogy nem lehet megszüntetni a gárdához hasonló szervezetek tevékenységét és az abból fakadó kockázatot, de a politikai és jogi normáknak való megfelelési kényszer eltűnése, illetve a nyilvánosság kontrollja alóli részbeni felszabadulás akár még a tagság további radikalizálódását is előidézheti. Hogy mindez mennyire így van, azt igen szemléletesen mutatja az elmúlt időszakban a térségünkben betiltott szélsőjobboldali, romaellenes és rendpárti csoportosulások története (ott van például a Cseh Munkáspárt és a Szlovák Testvériség esete), amely arra is rávilágít, hogy a szélsőséges szervezetek ténykedése nemcsak az egyes államok kapcsolatait befolyásolhatja negatívan (szlovák–magyar viszony), de az EU-ellenes retorikát is felerősítheti (lásd Vona Gábor véleményét, miszerint „az EU segítőkéznek álcázott gyilkos ölelés”). De mindezekkel együtt is magam azoknak az álláspontját osztom, akik úgy gondolják, hogy a militáns fellépésű, zsidó-, roma- és globalizációellenes, soviniszta szervezeteknél az adminisztratív eszközök alkalmazása aligha jelenthet megoldást.

Már csak azért sem, mert az effajta csoportokat – ahogyan arra a Political Capital helyesen rámutatott – a Közép-Kelet-Európában egyre erősebbé váló etnikai konfliktusok hívták életre (magyarán: azok inkább okozatok, semmint okok), amelynek gyökerei a romák alacsony intergrációjában, a közbiztonság meggyengülésétől való félelemben, no, és persze, az állami szervekbe (rendőrség, ügyészség, stb.) vetett bizalom csökkenésében keresendőek. Ez, illetőleg az a tény, hogy a többnyire eszközként használt radikális szervezetek működéséből szinte mindig a mögöttük álló pártok húznak politikai hasznot, megmutatja azt az utat is, amelyen haladva a radikalizmus híveinek további térnyerése megállítható. Ha és amennyiben a demokratikus pártok és az alkotmányos intézmények az eddig követett gyakorlat, azaz a mismásolás, a problémák szőnyeg alá söprése helyett képesek lesznek adekvát válaszokat adni a legsúlyosabb társadalmi bajokra (hadd utaljak csak a cigányság integrációjára, avagy a jelenleg  mintegy 70 százalékosra taksált roma-munkanélküliségre, amely a gazdasági válság hatására bizonnyal növekszik majd), akkor a radikális retorika visszaszorítható. Ám, ha az elkövetkező időszakban is a ma tapasztalható tehetetlenséggel és/vagy agyonhallgatással kell szembesülnünk, úgy egészen biztosan számíthatunk a mind a céljait, mind pedig az eszközrendszerét tekintve rendkívül sokat változott – hadd ne mondjam: jelentősen modernizálódott – szélsőjobboldal megerősödésére. Amely folyamat már javában tart.