Sztrájk, No 7

Legkésőbb hétfőn éjfélig elkezddődik a vasutasok újabb munkabeszünetése – jelentette be a hétvégén minden idők egyik legsikertelenebb magyarországi sztrájkvezére, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének (VDSZSZ) első embere, Gaskó István. Más kérdés persze, hogy ez a hír aligha érhetett váratlanul bárkit is, sőt, szerintem az lett volna a csoda, ha a MÁV vezetői éppen most bólintanak rá azokra a követelésekre, amelyekre az eddigi, közel hatvan (!) tárgyalási forduló folyamán mindannyiszor kategorikusan nemet mondtak, és amelyek elfogadását a szakszervezet az elmúlt tíz hónap alatt megtartott hat munkabeszüntetési akciójával sem tudta kikényszeríteni. Mert bár Gaskó István az úgynevezett „gördülő sztrájk” kapcsán folyton-folyvást ravasz taktikáról, a kiszámíthatatlanság és a váratlanság hatásos, előbb-utóbb biztosan eredményt hozó voltáról mesél, a szomorú igazság az, hogy az általa vezetett édekvédelmi szervezet eddig egyetlen aprócska lépéssel sem jutott közelebb a valamikor meghirdetett célok eléréséhez..., jelesül, hogy a kiszervezett MÁV-leánycégek munkavállalói a 2008-as esztendőre visszamenőleg is részesüljenek 10 százalék többlet-béremelésben, illetve, hogy a MÁV Cargo eladásából befolyt, mintegy 102 milliárdos privatizációs bevételből minden dolgozó kapjon nettó 250 ezer forintot. No, már most, a kérdés számomra nem is annyira az, hogy a hetedik sztrájk (már csak a 7-es szám „bűvös ereje” folytán is) hoz-e bármiféle sikert a VDSZSZ-nek és fáradhatatlan elnökének, hanem hogy az eddigiek vajon miért voltak eleve kudarcra ítélve.

És ha az okok minden valószínűség szerint igen összetettek is, számomra a legnyilvánvalóbbnak mégis az tűnik, hogy Gaskóéknak sem korábban, sem most nem sikerült megszerezniük a társadalomnak azt a támogatását (leszámítva természetesen az olyanokat, akik szerint a VDSZSZ-sztrájkok egy-egy újabb szöget vernek a Gyurcsány-kormány koporsójába), amely nélkül a legminimálisabb esély sincs arra, hogy a MÁV menedzsmentje bármit is változtasson azon az álláspontján, amelyet eddig oly kitartóan és hajthatatlanul képviselt. Ami meg az ebből teljesen logikusan következő kérdést illeti, vagyis hogy mért nem sikerült Gaskóéknak az emberek többségét  maguk mellé állítaniuk..., nos, szerintem ez is több tényezőnek köszönhető. Így legelébb is annak, hogy ez idő tájt csak igen kevesen vannak e hazában, akik jogosnak, igazságosnak és így támogatandónak tartják a Gaskó(ék) által megfogalmazott követeléseket – különösen igaz ez a megálapítás a privatizációs pénzek egy részének elosztására nézve –, és akkor még egy szót sem szóltunk arról a gyanúról, amely a VDSZSZ  akciózását a kezdetek kezdetétől körüllengi, és amely nagyjából arról szól, hogy tudniillik Gaskót nem az érdekvédelem ügye, hanem a politikai ambíciói vezérlik. És ha mindez esetleg nem lenne még elég, ott van amolyan ráadásként a „botcsinálta sztrájkvezér” személyisége (igaz, erről nem tehet), amely bizonyára sok mindenre alkalmas, de hogy szimpátia kiváltására nem, az tuti. A körülményeket ismerve tehát a MÁV-VDSZSZ hetedik „meccsére” a tippem: fix 1-es. A meglepetés majdnem kizárt.