Hírek

2008.03.02. 06:32

Gázos ügyek

Miután az emberek nem hülyék, vélhetően megértették volna, hogy a magyar gázárak nem függetlenek a világpiacitól. Ám az áremelés sima bejelentése helyett megint jött a szokásos sunnyogás..., az úgyszintén megszokott eredménnyel: támadásba lendülő ellenzék, magyarázkodó koalíció.

Stanga István

Nagyon úgy tűnik, akár országgyűlési képviselői választásokat, akár népszavazást rendezzenek is kis hazánkban, elkerülhetetlen, hogy szó essék a gázról is. Napjainkban – ha úgy tetszik – két fronton folyik a harc ebben az ügyben, hiszen a hovatovább már hagyományosnak mondható árvitát („Lassan mondom, hogy...” ) napjainkban színezi a „Déli áramlat kontra Nabucco” vita is. Miután laikus vagyok, Isten mentsen attól, hogy valamelyik terv mellett is érveljek, hiszen még a hozzáértők is más-más álláspontra helyezkednek az oroszok által megálmodott vezetékrendszer és az Európai Unió egyik kiemelt energiaprojektje kapcsán. Számomra körülbelül annyi a fontos, hogy a magyar gázellátás biztonsága egy pillanatig se forogjon veszélyben (ennek okán én azt se bánnám, ha iksz számú vezeték futna keresztül rajtunk), s hogy a kormányzat – mivel itt nem csupán energia-, hanem komoly biztonságpolitikai kérdésről is szó van – kellően megalapozott döntést hozzon. (A Fidesz által kezdeményezett rendkívüli parlamenti ülés talán-talán közelebb is visz a legjobb megoldás megtalálásához.)

Ám az átlagember számára a nagypolitikai szintjén zajló gázvitánál  lényegesen érdekesebb (már csak erősen zsebbe vágó volta miatt is) az a polémia, amely – ki tudja, hányadszor  – a gázárak körül bontakozott ki, s amelynek az a lényege, vajon a közelgő referendum miatt „csúsztatja-e” a Gyurcsány-kormány az áremelés bejelentését, avagy egyszerűen csak így jött ki a lépés. Hát, ami engem illet, azt bőven el tudom képzelni, hogy egy-két „bölcs” tanácsadó sunnyogásra biztatta az érintetteket, mondván, az az álmoskönyvek szerint sem jelent semmi jót, ha a népszavazás előestéjén derül ki, hogy rövidesen nem köbméterenkénti 106 forintos gázárról beszélhetünk majd, hanem például 120-ról. A baj csak az, hogy ez az érvelés – legalábbis szerintem – több sebből vérzik. Először is azt kell látni, hogy a választók zöme nem hülye (a szavazni járók között meg talán még kisebb az arányuk), így pontosan tisztában van azzal, hogy a gázt a világpiacról szerezzük be – ott meg annyi az ára, amennyi –, s ha drágábban vesszük, nekünk, fogyasztóknak is mélyebben kell a zsebünkbe nyúlnunk. Így hát, ha a kormányzat azzal áll elő, hogy na, emberek, ekkortól meg ekkortól ennyi lesz a díj, semmiféle botrány nincs, ellentétben azzal a szituációval, amelyet most is láthatunk, s amely a régi reflexek működésének „köszönhető”. (Nagy felzúdulásra mellesleg azért sem kellett számítani, mert lassan immunissá válunk az áremelések iránt, nem is szólva arról, hogy az új gázár hatásait igazán csak a következő télen éreztük volna.)

A sima bejelentés helyett azonban a  kormányzat a szokásos koreográfiát vette elő, amely természetesen nem is hozhatott más „eredményt”, mint az úgyszintén megszokottat: támadásba lendülő ellenzéket, köntörfalazó, mellébeszélő, magyarázkodó koalíciós politikusokat. Az igazság az, hogy nekem ez utóbbi produkciók láttán valahogy a francia Bourbon-ház jutott az eszembe, amelynek uralkodóiról az a mondás járta, hogy semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Nos, gázügyben a koalícióról valami hasonló mondható el. Merthogy ők sem tanultak a múltból. (Ráadásul  felejtettek is.)

Ezek is érdekelhetik