Lejár a „héják” kora?

Ha az ember egy kicsit alaposabban is hajlandó elmélyülni annak a most októberben elvégzett felmérésnek az eredményeiben, amely a Századvég-Forsense nevéhez köthető, igen érdekes, sőt, tanulságos megállapításokra juthat. Az nem különösebben nagy felfedezés, hogy a politikusokról kialakult kép úgy általában elég lehangoló, ámbár a  rokonszenv-indexek vizsgálatakor ezúttal nem elsősorban azokra érdemes figyelni, akik a lista utolsó helyeit foglalják el (ők mindanniyan a kormánypártokhoz tartoznak), hanem azokra, akiknek a megítélése mindkét táborban – bár természetesen különböző mértékben – pozitív. Nos, ez utóbbi körben említhetjük meg például Kósa Lajost, Szili Katalint, Dávid Ibolyát, Fodor Gábort, vagy éppen Varga Mihályt (és persze, Sólyom Lászlót, de – mint tudjuk – a köztársasági elnökök hagyományosan jó értékelésre számíthatnak).

Teljesen más azonban a helyzet, ha azt vesszük górcső alá, vajon mi is a vélemény a két „vezérről”, azaz Gyurcsány Ferencről és Orbán Viktorról.  Azon aligha csodálkozhatunk, hogy a híveik között mindketten rendkívül népszerűek, és persze, azon sem, hogy a túloldalon enyhén szólva sem ennyire kedvező a róluk kialakult kép. Emellett abban sincsen semmi meglepő, hogy a kormánypártiaknál lényegesen jobb „érdemjegyeket” kapó ellenzékiek mutatóit éppen Semjén Zsolt és Mikola István szereplése rontja le. Nem meglepő – mondom –, hiszen a neveket és a hozzájuk tartozó személyiségjegyeket figyelve, nyugodtan kijelenthető: a választók szimpátiájára elsősorban azok tarthatnak igényt, akik a gondolkodásmódjukkal, a szavaikkal, a tetteikkel sokkal inkább integrálni, semmint megosztani igyekeznek.

Noha nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a fentiekből, de számomra azért mégis megnyugtató, hogy az emberekben – minden indulatuk, vélt vagy valós sérelmeik dacára – él valamiféle vágy egy békésebb, nyugodtabb, toleránsabb légkör iránt. És ez különösen azoknak lehet rossz hír, akik mindkét oldalon hosszú évek óta azon igyekeznek (véleményem szerint abszolút tudatosan és – sajnos – sikerrel), hogy az országot politikailag, érzelmileg, stb. kétfelé osszák. Noha a „MI értékesebbek, erkölcsösebbek, vagyunk, mint ŐK, és az igazság is a MI oldalunkon áll”-féle megközelítések valóban alkalmasak voltak (és talán még mindig azok) a „hadseregek” egyben tartására, mozgósítására, az a meggyőződésem, hogy hosszabb távon ez a módszer, illetve az erre alapozó politika halálra van ítélve.

De ugyanez a sors vár majd azokra a politikusokra is, akik (bizonyos mértékig az egyéniségüknek, a  habitusuknak „köszönhetően”) kizárólag a csatározásra, a konfrontációra képesek, s elutasítják akár a legcsekélyebb kompromisszumot is. És, akik mind a mai napig egyszerűen képtelenek belátni, hogy egy egész országot nem lehet a végtelenségig „harckészültségben” tartani. Azt persze, hogy ténylegesen mikor jár le az idejük, nem tudom megmondani. De bízom abban, hogy már nem kell sokat aludnunk odáig.