Labdarúgóból lett játékvezető

– Ön csak mint játékvezető került bele a labdarúgásba, vagy volt valaha konkrétan nagypályás labdarúgó is? Manapság nagyon sokat panaszkodnak – hol okkal, hol alaptalanul – edzők arra, hogy nagyon sok játékvezető nem érti, mert nem érzi játékot, ugyanis aktívan soha nem focizott. Önnel e tekintetben mi a helyzet? Mennyire volt testközelben a játékkal?

– Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akiknek a kedvenc időtöltése a foci volt. Imádtam és a mai napig is imádom. A grundon rúgtam először a labdát, és Soltszentimrén, a felnőttcsapatban kezdtem el a nagypályás labdarúgást. Az általános iskola után Kecskemétre, a Katona József Gimnáziumba kerültem, ahol több évfolyamtársam is a KFC-ben focizott. A sulibajnokságok során számtalan izgalmas meccset játszottunk, és Török tanár úr felvetésére kimentem egy edzésre. A korosztályos csapat edzője akkor Hájer Sanyi bácsi volt, aki az edzés után megkérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzájuk igazolni. Nagy örömmel vettem a kérdést és a következő mérkőzésen már játszhattam is. Így kerültem Kecskemétre, ahol néhány évet eltöltöttem, de később sajnos megtört a lendület. A KFC után Akasztóra igazoltam, ahol először még az ifiben játszottam, de aztán lehetőséget kaptam a megye egyes felnőtt­csapatban is. Akasztón töltöttem a legszebb felnőtt bajnoki idényeimet, mert sokszor az élmezőnyben végeztünk, voltunk dobogósok is. Ezután vágytam egy kis közegváltásra és 2010-ben Hartára igazoltam, ahol szintén megyei első osztályú csapat volt. Ott a bajnokságban nem sikerült maradandó teljesítményt nyújtanom, viszont a Magyar Kupában többször is a főtáblára jutottunk. Emlékezetes mérkőzés az akkor még NB II.-es Baja elleni meccsünk, amikor gólt is sikerült lőnöm, illetve az, amikor a szintén másodosztályú Kozármisleny ellen majdnem óriási bravúrt értünk el, de a hosszabbításban végül alulmaradtunk. Hartán viszont a későbbiek során olyannyira nem ment a játék, hogy egyre többször csak csereként jutottam szóhoz. Ez volt az életemben az az időszak, amikor elgondolkodtam azon, hogy talán több van bennem a labdarúgást illetően és szeretnék visszakerülni a magyar foci vérkeringésébe. Ekkor jött a játékvezetés gondolata. A labdarúgásban eltöltött utolsó nagypályás-éveimet viszont Kiskőrösön töltöttem, amely csapatnak és támogatóinak sokat köszönhetek. Egyrészt a jó közösségnek köszönhetően sikerült visszanyernem a régi önbizalmamat, másrészt mindvégig támogattak a játékvezetésből kifolyólag elvárt kötelezettségek teljesítése terén, és egyébként mindmáig a Kiskőrösi LC biztosít számomra lehetőséget a fizikai felkészüléseimben. A mai napig is sokszor érdeklődnek és sokat beszélgetünk az aktuális hétvégén nyújtott teljesítményemről, tapasztalataimról.

– Volt valamilyen sérülése vagy egyéb meghatározó tényező, ami miatt a játékvezetés mellett döntött?

– Szerencsére komoly sérülésem nem volt, csupán két alkalommal sérült meg a bokám, de azok sem kontaktból kifolyólag következtek be. Mint ahogy említettem, Hartán váltotta ki a mellőzöttség érzése belőlem azt, hogy a sport terén új impulzusra van szükségem. Így találtam a játékvezetői pályára. A játékvezetői vizsgát 2012 márciusában tettem le és már akkor arra biztattak, hogy próbáljak minél több energiát belefektetni ebbe a nehéz és sokrétű szakmába, ha szeretnék komoly játékvezetői feladatokat kapni. Végigjártam a ranglétrát és az eredmények azt mutatják, hogy ezen a területen sikerült jobb teljesítményt nyújtanom. Úgy érzem, hogy sokat tanultam a labdarúgóként elkövetett rossz döntéseimből, és a pályán játékosként szerzett tapasztalataimat egyelőre sikerül hasznosan ötvöznöm a játékvezetéssel.

– Akkor ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nyolc év alatt el­jutott a legmagasabb pontig, az NB I.-es játékvezetésig.

– Ha ennyire mereven nézzük, akkor igen, bár jelenleg az NB II.-es játékvezetői keretbe tartozom. Természetesen vannak még további céljaim, nem vagyok megelégedve a jelenlegi helyzettel, csupán elégedett vagyok az eddig elvégzett munkánkkal. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy másodosztályú játékvezetőként több komoly feladatot is kaptam az eddigi működésem során, és szeretném ezt a bizalmat a vezetőimnek és mentoromnak, Koloszár Krisztiánnak meghálálni azzal, hogy igenis hosszú távon lehet rám számítani. Személy szerint a játékvezetést sportnak tartom, hiszen a fizikai követelményeken felül megannyi kritériumnak kell megfelelnie egy játékvezetőnek, ha Magyarország legmagasabb osztályában szeretne tevékenyen közreműködni. Az első NB I.-es mérkőzésemet 2020. június 24-én vezettem, amelyen a Budapest Honvéd–Kaposvár gólgazdag mérkőzést játszott egymással. Akkor még lehettek szurkolók a stadionban, jó hangulatú találkozó volt.

– Vannak olyan mérkőzések, amelyekre szívesen emlékezik vissza?

– Természetesen. Nyolc év hosszú idő, bár sokan azt gondolják, hogy a játékvezetésben nem lehet boldog pillanatokat megélni. Én azok közé tartozom, akik ezt cáfolni tudják. Bár játékosként, csapatvezetőként és játékvezetőként is hoz rossz döntést az ember, mégis a legtöbb mérkőzésemre szívesen emlékszem vissza. A labdarúgás olyan sport, ami nézők nélkül nem az igazi. A játékvezetőt ugyanúgy feldobja, amikor a stadionba sok szurkoló kilátogat, és hiányukat igazán ebben a nehéz időszakban érezzük. Minél több néző buzdítja a csapatokat, annál frenetikusabb a hangulat. Az első ilyen mérkőzésem, amikor sok néző volt kint, egy Kecskemét–Tiszakécske megyei első osztályú találkozó volt még 2016-ban, a Széktói Stadionban. Közel 2500 néző buzdította villanyfényben a két csapatot. A meccset végül a tiszakécskeiek nyerték. Ez a mérkőzés megerősítette bennem azt a feltételezést, hogy az érzés, amit kerestem, amit megálmodtam magamnak játékvezetőként is, megélhető. A mérkőzést megelőzően szereztem ráadásul tudomást arról, hogy az országos játékvezetői, NB III.-as keretbe kerültem. Szerencsére ezután is jöttek emlékezetes mérkőzések. Ugyancsak 2016-ban egy Pécsi MFC–Ferencváros II. harmadosztályú mérkőzést vezettem, ahol hatezer szurkoló buzdította a játékosokat. Óriási volt a hangulat, ez volt mind a mai napig a legmagasabb nézőszám, amelyen mérkőzést vezethettem. De említhetem a Szegedi VSE–Ferencváros Magyar Kupa-mérkőzést, amely az első, M4 által élőben közvetített találkozóm volt telt ház, mintegy 3500 néző előtt. Az ezt követő időszak viszont már az volt, amikor rendre a televízió által közvetített mérkőzéseit vezethettem akár a másodosztályból, akár az első osztályból. Pályafutásom két meghatározó mérkőzése egyértelműen a Ferencváros–MTK (2–0) örökrangadó, melynek vezetése óriási megtiszteltetés volt, illetőleg az elmúlt év legutolsó vezetett mérkőzése, az Újpest–Bp. Honvéd (2–1). Szerencsére sok mérkőzésről vannak jó emlékeim, szép időszak ez a pályafutásom szempontjából.

– Hogyan készül fel a mérkőzésekre?

– Nehéz a játékvezetők sorsa, mert rendben kell lenni mind fizikálisan, mind elméleti szinten, mind mentálisan. Minden bajnoki osztálynak megvannak a maga sajátságai. A játékvezetőknek felkészültnek kell lenniük, bármilyen váratlan helyzet is adódik, a lehető legjobb döntést kell meghoznunk. Óriási nyomás van bajnoki osztálytól függetlenül a játékvezetőkön, ezért a felkészülés során mindenre időt kell fordítani. Ezeket megfelelő edzés nélkül nem lehet az elvárt szinten teljesíteni, ezért muszáj edzeni, futó- és erősítőedzéseket végezni. Ezenfelül az utóbbi időben sokszor változó szabályokat is frissíteni kell, rendszeresen célszerű forgatni a labdarúgás írott szabályait, elméleti teszteket kitölteni. Ezeket szem előtt tartva igyekszem rendszeresen készülni, hogy a közhiedelemmel ellentétben játékvezetőként is kellemes pillanatokat és jó döntéseket sikerüljön meghozni minden egyes mérkőzésen.

– Mit tart a játékvezetői erényének?

– A játékvezetők tulajdonságai sokrétűek. Mint a játékosok esetében, a játékvezetők között is különböző stílusú játékvezetők vannak, senki sem egyforma. Ez jó és épp ezért mindenki a maga stílusa szerint próbálja meg kialakítani a saját egyéniségét. A titkomat nem árulom el, de általánosságban annyit azért mondhatok, hogy a korábban említett labdarúgásban elsajátított tapasztalatokkal igyekszem jól sáfárkodni. Talán az empátia, a szakmai felkészültség és a nyugodtságban keresendő a megoldás.

– Akadt-e komolyabb afférja játé­kosokkal?

– A játékvezetésben ez elkerülhetetlen, de konkrét játékost mondani nem tudnék, akivel egy nézeteltérés jelenleg is problémát jelentene. A labdarúgás, ahogy más sportágak is, egy arra alkalmas sport, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk a konfliktuson, az egyet nem értésen túllendülni. A mérkőzések emiatt mégsem érhetnek véget, adott esetben legközelebb is találkozni kell.

– A szurkolók, függetlenül attól, hogy a játékvezető hogyan vezeti a mérkőzést, ritkán dicsérik. Ki tudja kapcsolni ezeket a be­kiabálásokat?

– Igen. Amikor kimegyek a pályára, nem arra koncentrálok, hogy mi történik a nézőtéren. Mindig a legjobb teljesítményre törekszem, ezért már a bemelegítés során a mérkőzésre hangolódok és sokszor a meccs valós hangulatát csupán az elemzésekor tapasztalom. Sajnos ebben a szakmában elkerülhetetlen az, hogy valakinek a jogos vagy jogosnak vélt érdekét ne sértse egy-egy játékvezetői döntés, hiszen ez hozzátartozik a működésünkhöz. Vannak játékosok, csapatvezetők, akik ezt nehezebben veszik tudomásul, de ez hozzátartozik a szakmánkhoz. Előfordul olyan eset is, amikor mi nem hozunk jó döntést, ennek felismerése viszont nekünk is fontos, hogy tovább tudjunk fejlődni. Egy fontos körülményt senkinek sem szabadna elfeledni, amikor sokszor szégyenteljes, jogtalan kritikát fogalmaz meg egy játékvezetővel szemben: a játékvezető is ember, akár a játékos, a csapat­vezető, a néző.

– A civil foglalkozása is komoly feladatokat rejt magában! Hogyan tudja összeegyeztetni a két tevékenységet?

– Mint minden hozzám hasonló élethelyzetben lévő embernek, vannak kötelességeim a magánéletben és a munkámban is, ráadásul a játékvezetés ezen szintje is sok kötelezettséggel jár, amire az időráfordítás jelentős. Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy nehezen. Komoly lemondásokkal jár. Ezeket a nehéz időszakokat egy megértő családi háttér, a mindenben támogató mentorom, a Bács-Kiskun Megyei Labdarúgó Igazgatóság igazgatója, Losonczy László úr és Holczimmer Andor, a játékvezetői bizottság elnöke nélkül aligha tudnám ilyen minőségben elvégezni, ezért nekik ezt a segítséget igyekszem a lehető legjobb teljesítménnyel meghálálni. A cél viszont mindannyiunk szeme előtt lebeg, és tisztában vagyok azzal, hogy mit kell ennek eléréséhez tennem.

– Meddig szeretné fújni a sípot?

– Az első szempont, hogy ameddig örömömet lelem ebben, a másik pedig az, ameddig úgy érzem, hogy tudok segíteni, a levezetett mérkőzéssel elégedettek a vezetőim. Ehhez azon túlmenően, hogy fizikálisan és mentálisan rendben kell lenni, szerencse is szükséges.

Biztatja azokat, akik kedvet éreznek

Antal Péter még csak 34 éves. Az elmúlt évben összesen nyolc NB I.-es találkozót vezetett. Osztályzatainak az átlaga nyolcas, amivel az ötödik legjobb játékvezető volt Magyarország legmagasabb osztályában. Nagyon sok fiatalt biztat arra, hogy amennyiben érez magában erőt, kitartást, a labdarúgás iránti szeretetet, akkor próbálja ki a játékvezetést és valósítsa meg álmait.