Holczimmer Tamás játékosként, sporiként és edzőként is helytáll

Holczimmer Tamás neve jól csengő és közismert név a megye labdarúgásában, ismert labdarúgóként is, majd hamar az egyik legelismertebb játékvezetők közé emelkedett, akire felettesei nem féltek a legrázósabb mérkőzéseket bízni, majd leült a Soltvadkert kispadjára is. És aki azt gondolná, hogy ezek a funkciók váltották egymást, az nagyot tévedne, ugyanis – bármily hihetetlenül hangzik ez – hivatalosan még jelen pillanatban is mind a három funkciójában aktív. 2019 volt az az éve, amely annyira mozgalmasra sikerült, hogy mind a három szerepkört egyszerre, egymással párhuzamosan látta el. A labdarúgás terén három vasat tartott a tűzben: focizott a megye hármas Vadkert FC-ben – igaz, csak ritkán –, meccseket vezetett, és tíz hónapon át edzőként is dolgozott. Ez a három feladat ránézésre egyszerre akár több embert is kívánhatna, Holczimmer Tamás számára azonban a labdarúgás voltaképpen „csak” passzió.

– Aki ismeri, az tudja, hogy önnek a labdarúgás a megannyi funkció ellenére csak szenvedély, hiszen vállalkozóként is igen agilis, a focit tehát aligha a megélhetésért műveli.

– Így van. Egyébként óriási tévedés lenne azt gondolni, hogy megyei szinten a pénzért csinálja bárki is például a játékvezetést, én sem azért fújom a sípot. Nyugodt lélekkel kijelenthetem, nemcsak én nem vagyok megélhetési játékvezető, hanem a kollégáim sem. Civilben sem unatkozom, a legfrissebb szakág, amibe belevágtam, a taxizás, ugyanis egy Vadkert környéki taxis céget vettem át, emellett pedig évek óta a vendéglátásban dolgozom, jelen pillanatban hét büfét üzemeltetek Soltvadkerten és környékén. Az időmet tehát maximálisan kitenné csak a vállalkozás, no meg a családi élet, amely rendkívül fontos a számomra, ennek ellenére a focipályától is képtelen lennék elszakadni. Azt ugyanakkor el kell mondanom, hogy bár e pillanatban még valóban három vasat tartok a tűzben, de a megye hármas focit idén ősztől, amikor az Akasztó edzője leszek, már aligha folytathatom, mert arra már tényleg nem marad majd idő. Tehát a hármas funkció a jelen időben igaz, de július végétől alighanem már csak kettő marad. Ám kispályán boldogan focizok még tovább Kiskőrösön, ahol kialakult egy nagyon jó baráti társaság, akikkel nagy öröm hétről hétre találkozni és rúgni a bőrt.

– Hogyan lett játékvezető?

– 2010-ben tettem le a játékvezetői vizsgát, és az év második felében kezdtem el a játékvezetést. Valahol kényszerből is, hiszen amikor a soltvadkerti megye egyes csapatban szerepeltem, elég gyakran sérült voltam, és sokszor, mire ismét befértem volna a csapatba, újra megsérültem, és egy idő után ezzel a sok sérüléssel, kieséssel besokalltam. Úgy éreztem, hogy változtatásra van szükségem úgy, hogy maradok a labdarúgáson belül. Egy aktív játékvezető vetette fel, hogy miért nem próbálom ki a játékvezetést. Kipróbáltam, és nekem nagyon tetszett, ugyanakkor sok pozitív véleményt is kaptam, hogy jól csinálom, illetve biztatást, hogy folytassam. Úgyhogy a foci terén ez lett a főcsapás. Aztán mivel följebb lépnem, azaz az NB III.-as keretbe bekerülnöm már nem sikerült, megragadtam a megye egyben, de így utólag azt mondom, hogy nem bánom. Hiszen ennek köszönhetően nyíltak más lehetőségeim a labdarúgáson belül, és ezért is vállalhattam el 2019 elején az edző­séget Soltvadkerten, amikor felkértek.

– Hogyan lehet összeegyeztetni a játékvezetést az edzőséggel?

– A két funkció között elméletben nincs összeférhetetlenség. A gyakorlatban persze adódnak problémák, ha a kettőt egyszerre akarja művelni az ember, de nem áthidalhatatlanok. A hétvégén az egyik napon megyek edzőként meccselni a saját csapatommal, a másik napon pedig meccset fogok vezetni. A játékvezetői küldésnél, ami minden forduló előtt a hét derekán történik meg, én már előre jelzem, hogy a szombat és a vasárnap közül melyik napon van a saját csapatommal meccsem, és annak megfelelően küldenek ki. A Bács-Kiskun megyei első osztályban természetesen már nem vezetek, a megye kettő, háromban viszont igen, és megye egyes meccseket is vezetek, Fejér vagy Csongrád megyében. De örülök is neki, hogy Bács-Kiskun megyében már nem kell megye egyes meccseken dirigálnom, hiszen rengeteg az ismerős, a barát mindenütt, az összes csapat tele van volt edzőimmel, játékostársaimmal, barátaimmal, úgyhogy nem bánom, hogy ez a része kimarad.

– Most Akasztón vállalta el az edzőséget. Akasztón voltak már tapasztalatai. Milyen volt Akasztón játékosnak lenni?

– Csak fél évet töltöttem ott. Mi tagadás, nem sikerült jól az a fél évem. Ráadásul a magam dolgát is megnehezítettem, hiszem már az első, bemutatkozó meccsemen túl magasra tettem a lécet. Mindenki, aki ott volt, emlegeti azóta is azt a találkozót, mert akkor egy negyvenméteres szabadrúgásgólommal nyertünk Kiskunmajsán, úgyhogy az akasztóiak azonnal úgy érezték, hogy megfogták velem az Isten lábát. Aztán egy jó átlagot tudtam hozni, de ilyen bemutatkozás után nagyobb reményeket fűztek a játékomhoz. Ám az idény végén hívtak vissza Soltvadkertre, ahol ráadásul egy kisebbfajta munkát is kaptam, így visszamentem. De remekül éreztem magam Akasztón, nagyon jó a szurkolótábor, talán ott egyedül maradt meg mindmáig az az igazi szurkolói mentalitás, hogy akkor is megtapsoltak minket, játékosokat, ha kikaptunk, de előtte látták rajtunk az akarást, a küzdést. Ha pedig nyertünk, akkor kettőzött erővel dobáltak a levegőbe és éljeneztek meg minket, akasztói játékosként nagy élmény a győzelem. Jó társaság volt a csapat is, és az edzőm is remek volt, Újvári Gábor, aki később a vadkerti focisulinál a kollégám lett.

– Sporiként járt Akasztón?

– Igen. Nem is egyszer. A maga módján minden mérkőzés nehéz, persze játékvezetői szempontból vannak kimagaslóan nehéz helyek, erre most inkább nem sorolnék példákat. De Akasztó mindenképpen az erős mezőnybe tartozik bírói szempontból, de ez nem is baj, hiszen a szurkolóknak, a vezetőknek valahol az is a feladata, hogy próbáljanak nyomást gyakorolni a sípmesterre, hátha ezzel is sikerül elősegíteni a csapatukat. Egy biztos: játékvezetőként érdemes nagyon odafigyelni, Akasztón is. Annál is inkább, hiszen ott rendkívül nagy rangadókat játszanak, ott van az el clásico a Hartával, aztán a derbi a Kiskőrössel, a Vadkert elleni, szintén szomszédvári rangadó, ezek mind kiemelt, az atmoszférájukat tekintve is felfokozott hangulatú találkozók. Az Akasztónak egyébként szinte mindegy, hogy milyen a kerete, hazai pályán bárki dolgát képesek pokolian megnehezíteni. Otthon az egyik legveszélyesebb csapat, akárhol is álljon a tabellán.

– Nem sokat gondolkodott az akasztói ajánlaton. Mikorra tervezi a felkészülés rajtját?

– Nagyon örültem a felkérésnek. Tudtommal több jelöltjük volt, és végül engem választottak, amin nagyon meglepődtem, de aminek egyúttal nagyon meg is örültem, hiszen rendkívül megtisztelőnek éreztem ezt a felkérést. Nem kis dolog az, ha az emberre egy olyan településen, egy olyan egyesületnél számítanak, ahol az emberek élnek-halnak a futballért. Tehát maximálisan megtisztelve érzem magam, és igyekszem meghálálni a bizalmat, teljesíteni azt, amit elvárnak tőlem. A csapat nagy részét ismerem, hiszen sokat fociztam többekkel nagypályán és kispályán is. Nagyon várom már a kerettel a munkát, nagyon készülök is rá. Június 22-én vagy június 29-én tervezem megkezdeni a felkészülést – hét-nyolc hetes felkészülést tervezünk. Ebben lesznek edzések, edzőmérkőzések, tornára is megyünk, rekreációs sporttevékenységet is végzünk. Lesz kemény időszaka is, az alapozás. Meggyőződésem, hogy az idei őszi idény előtt szükség van egy hosszabb felkészülésre a három-­négy hónapos kihagyás után.