A foci adott életerőt Juditnak

– Először is meséljen arról, mikor és hogyan került a foci közelébe? Mi motivál egy kislányt arra, hogy ő is rúgja a bőrt?

– Viszonylag későn, tizenhárom évesen kezdtem el focizni, egy világbajnoksági döntő hatására. Előtte sosem néztem futballt, de akkor végignéztem a meccset, és nagyon megtetszett a játék, a stadionban uralkodó hangulat. Egyszerűen azt éreztem, hogy én is ezt szeretném csinálni. Azzal sem foglalkoztam, hogy ezt a többség a fiúk sportjának tartja, csak játszani akartam, kipróbálni magamat.

– A fiúk könnyedén találnak egy helyi vagy környékbeli klubot, csapatot, ahol játszhatnak, de lánycsapatból bizonyára lényegesen kevesebb van. Adódik a kérdés: hol tudta kipróbálni magát?

– Eleinte kisfiúkkal, a három évvel fiatalabb öcsémékkel játszottam. Lánycsapat valóban nem volt Bácsalmáson, az idősebb fiúk pedig már bajnokságban játszottak, de mindenképp szerettem volna focizni, így alkalmazkodtam a lehetőségekhez. Majd szóba került, hogy lehetne női csapat is a településünkön. Elkezdtünk szervezkedni, és pár hónap múlva össze is hoztunk egy csapatot, ez jó lehetőség volt arra, hogy lányok között próbáljam ki magam.

– Az alkalmazkodás és a kitartás meghozta gyümölcsét. Hogyan került a Ferencváros csapatába?

– Jánoshalmára igazoltam, mert úgy éreztem, ott tudnék fejlődni. Egy év után az edzőm segítségével – aki a válogatott labdarúgó, Fenyvesi Evelin édesapja – felkerültem Budapestre. A Ferencváros második csapatában, a Kókában kezdtem el játszani 2017 márciusában. Szerettem volna feljebb kerülni, sokat tettem érte. Végül nyáron bekerültem a Fradihoz, ahol egy évet töltöttem. Semmiért nem cseréltem volna el ezt az időszakot, pedig nehéz volt összeegyeztetni a sportot és a tanulást, nem sok szabadidőnk maradt, hiányzott a családom is, de tudtam, hogy támogatnak. Majd tavaly ősszel átkerültem a Soroksárhoz, ahol végül csak egy meccset tudtam játszani a betegségem miatt.

– Hogyan derült fény a betegségére?

– Tavaly szeptemberben, egy hét eleji napon bedagadt a nyakam, elmentünk orvoshoz. Olyan gyorsan történtek a kivizsgálások, hogy a hét végére már szövetmintát vettek tőlem. A hónap végére kiderült, hogy Hodgkin-limfómám van, ami a nyirokcsomó rosszindulatú daganatos megbetegedése. Utána négy hónapig kemoterápiát kaptam, a Semmelweis Egyetem Tűzoltó utcai gyermekklinikáján kezeltek, ahol nagyon kedvesek voltak velem.

– Miként birkózott meg ezzel a diagnózissal? Minek köszönhető, hogy most mosolyogva tud beszélni élete eddigi legkeményebb időszakáról?

– Megijedtem először, de amikor kimondták a betegség nevét arra gondoltam, hogy sok minden van még előttem, szeretnék még focizni. Nem volt olyan lehetőség, hogy feladjam. Úgy álltam hozzá, hogy rendben, kapok kezeléseket, aztán meggyógyulok, megyek vissza a pályára és az iskolába. Különös egyébként, mert apukámnak is ilyen betegsége volt, bár akkor én még kicsi voltam, de sok erőt adott a tudat, hogy most egészséges és itt van velünk.

– Valóban, egy ilyen pozitív családi példa az egyik legerősebb támasz, de még így is embert próbáló lehetett kamaszlányként megélni, hogy kihullik a haja és sportolóként, hogy legyengül a szervezete. Hogyan küzdötte át magát ezeken a folyamatokon?

– Ahogy elkezdték a kezelést, rá egy hétre már hullott a hajam. Nagyon nehéz volt tükörbe nézni, nagyon sokat küzdöttem ezzel, otthon is sapkát húztam. Anyuék persze mindig mondták, hogy vegyem le, mert így is szép vagyok, de én csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor elkezdett visszanőni a hajam. Emellett nagyon gyengének éreztem magam, hisz heti hat edzésről hirtelen nullára csökkent a fizikai aktivitásom. A sétálás is megerőltető volt, de igyekeztem. Magántanulóként folytattam a tanévet Bácsalmáson, így mindennap volt célom azzal, hogy felkeltem és tanultam. Az tartotta bennem a lelket, hogyha felépülök, akkor focizhatok.

– Így is lett, sikerült. Most újra a jánoshalmi Arany Bácska Egyesület színeiben focizik, egy évvel azután, hogy daganatos betegséget diagnosztizáltak Önnél. Rövid idő telt ugyan, mégis hosszú utat járt be.

– Abszolút. Lelkileg is rendbe kellett tennem magam ahhoz, hogy fizikálisan egyre terhelhetőbb legyek. A kezelések után két hét múlva már elkezdtem szobabiciklizni otthon. Nagyon hiányzott a mozgás. Egy hónappal később pilatesre jártam. Fokozatosan építgettem magam. Újabb egy hónap múlva kocogni jártam, otthon a helyi utánpótlásnál edzettem, most ősztől pedig újra a megyei bajnokságban játszhatok. Nagyon nehéz a mai napig azt elfogadni, hogy én mennék még, a szívem visz előre, de a testem sokszor már nem bírja.

– Miközben Ön harcolt a gyó­gyulásért, Bácsalmáson focigálát szerveztek a tiszteletére, Ön miatt futottak fel a Gellért-hegyre a Fradi utánpótlás-játékosai, és Harcolj, Jucus! felirattal lépett pályára tavaly ősszel egyik női labdarúgó NB I.-es mérkőzésén a Ferencváros. Milyen érzés volt ilyen összefogást tapasztalni?

– Elképesztő. Nem szeretem, ha nagyon rám figyelnek, nem szeretek kitűnni a tömegből, ezért is szeretem a focit, mert ott nem csak rám figyelnek. Mégis olyan jó érzés volt megtapasztalni, hogy ennyien szorítottak értem. Nem is tudtam, hogy mennyien szeretnek. Egyedül nem sikerült volna felépülnöm, szükségem volt a körülöttem lévők támogatására.

– A szerető közeg támogatása valóban gyógyító erővel bír, akárcsak az az életigenlés és pozitív hozzáállás, amit Ön tanúsít. Sokat megélt, idősebb embereket megszégyenítő józansággal és lelkierővel kezelte a helyzetet. Mit mondana azoknak, akik hasonlóan súlyos betegséggel küzdenek?

– Szerintem nálam az volt a kulcs, hogy nem betegségként fogtam fel, csak egy állapotként, ami megváltoztatható. Ez a fontos, egy újabb lépcsőfoknak kell tekinteni, amin át kell haladni. Soha ne adják fel, menjenek előre, harcoljanak. Bízzanak önmagunkban, ha tudják, hogy mi a céljuk és mit szeretnének még elérni, akkor sikerülni fog!

Doszkocs Judit névjegye

Életkor: 17

Magasság: 171 cm

Testsúly: 60 kg

Poszt: középpályás

Mezszám: 14

Eddigi csapatai: Arany Bácska Egyesület (2016–2017, ill. 2019-) Kóka FNLA (2017) Ferencvárosi TC (2017–2018)Soroksár (2018.)

Kedvenc labdarúgója: Lionel Messi