A Dellő-tó is segítette a tüzek oltását Kecskeméten

Múltidézésünk során a múlt héten felidéztük a régi nagy tűzvészeket. Most folytatjuk a szélviharokkal, földrengésekkel és a belvizekkel. Időutazásunkhoz a Petőfi Népe régi mellékletében, a Grátiszban megjelent múltidéző írásunkat vettük alapul. A kort megidéző régi képeslapok Sebestyén Imre képeslapgyűjtő hagyatékából származnak. 

A Kecskemétet érő elemi csapásokat Juhász István Kecskemét város építéstörténete című könyvéből ismerhetjük meg. Mint már írtuk: a legtöbbször a tűz végzett pusztításokat hatalmas károkat okozva. A város történelmének egyik legkiemelkedőbb tűzvésze 1794-ben volt, összességében közel ezer ház vált a tűz martalékává. Szintén hatalmas tűzvész csapott fel 1819-ben: a viharos erejű szél miatt 419 ház, hét malom és két kaszárnya veszett oda. Megsérült a Nagytemplom toronysisakja, elpusztult a plébániaház, leégett a barátok temploma, a ferences atyák zárdája, és tüzet fogott a városháza is. 

A szél nem csak a tűz terjedését gerjesztette, de sokszor önmagában is nagy kárt okozott, megrongálta, lesodorta a házak nád- és szalmatetőzetét. 1816-ban, 1822-ben, 1827-ben, 1878-ban, 1896-ban és 1905-ben is hatalmas szélvihar tombolt.

Tűz esetén nagy gondot okozott az oltóvíz beszerzése is, mert az ásott kutakból csak lassan és rövid ideig lehetett vizet merni. Kivételt képezett a Dellő-tó, mely a mai Gyenes tér helyen volt, innen egyszerre több lajtos kocsival lehetett vizet merni.

A víz hiánya mellett problémát jelentett a tűzoltó felszerelés is: a lajtos kocsin túl kézi fecskendő, vízipuska, vödör és csáklya állt a tűzoltók rendelkezésére. Sokszor nehezítette a tűz oltását a szélvihar, ez ellen például úgy védekeztek, hogy a tűz útjába eső házak tetejét vizes ponyvával takarták.

Nagy károkat okozott a belvíz is

A tűz és szél mellett jelentős károkat okozott a belvíz. A város alacsony fekvésű részein az 1814 márciusában jelentkező belvíznek száz ház esett áldozatául. Az 1828-ban kialakított Máriavárost 1839-ben fenyegette belvízveszély. A sok eső következtében olyannyira felázott a talaj, hogy néhány ház összedőlt, sok megrepedezett. A városrész pusztulását Gyenes Mihály mérnök akadályozta meg újonnan létesített árokrendszerrel. A belvíz 1941 márciusában újra nagy pusztítást mért a városra, különösen a külterületeire. Több mint ötezer-ötszáz ház és melléképület rongálódott meg, dőlt össze, ezek mintegy tizenöt százaléka belterületen állt. A szántóföldek is víz alá kerültek, elsősorban Felsőszent-királyon és Koháryszentlőrincen (mai Nyárlőrinc területén).

Földrengések Kecskeméten

Végül, de nem utolsósorban a földrengések is többször sújtották Kecskemétet. 

Nagyobb erejű volt az 1908. május 24-ei és 28-ai, az utóbbi nagyobb rombolást végzett, kémények százai dőltek le. A legnagyobb földrengés azonban az 1911. július 8-án következett be. Ez a földrengés súlyos csapást mért a városra, a károk közül a legismertebb, hogy a zsinagóga kupolája ekkor billent félre.

Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan tudtak védekezni az elemi csapások ellen? Éppen a nagy gyakoriságú tűzvészek voltak azok az események, melyek indíttatást adtak a városnak, hogy megszervezze az építkezések rendjét. Többször is szabályokat hoztak a felhasználható építőanyagokra, az építési módokra. Törekedtek arra is, hogy a rendkívül tűzveszélyes zsúfoltságot bizonyos mértékig csökkentsék. 

Például 1794-ben olyan előírás is született, hogy semmilyen épület nem épülhet fából, sövényből, nádból, csak agyagból, sárból, téglából és vályogból. Ha a szegényebbek erre nem voltak képesek, a város árkain kívül kaptak építési lehetőséget. Ez csak néhány példa, hogy mi mindent tettek meg az elemi csapások kivédésére.