A vizes élőhelyek világnapját ünnepeljük

A XX. század második felében az egyre fokozódó emberi beavatkozás hatására rendkívüli mértékben felgyorsult a vizes élőhelyek pusztulása és a vízimadarak eltűnése, amely végül az emiatt aggódó országok összefogásához vezetett. Egy iráni üdülővárosban, a Kaszpi-tenger déli partján fekvő Ramsarban 1971. február 2-án tartott nemzetközi találkozón 18 ország képviselői fogadták el az egyezmény szövegét, ami 1975. december 21-én lépett érvénybe, ezzel a legrégebbi természetvédelmi államközi megállapodás – derül ki a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság közleményéből. 

Ez a megállapodás mérföldkő volt ez a természetvédelem életében. Eredetileg a rohamosan csökkenő vízimadár-állományoknak szerettek volna védelmet biztosítani a csatlakozó országok eredetileg, ám a tapasztalatok hamar rávilágítottak arra a tényre, hogy az élőhelyek védelme önmagában nem elegendő – azt az ökológiai rendszert kell megőrizni, amely képes az ott előforduló fajok eltartására.

A jelenlegi 171 aláíró országnak alapkötelezettsége, hogy a vizes élőhelyek védelmét beillesszék földhasználati és regionális tervezési folyamataikba, valamint minden vizes élőhellyel kapcsolatban érvényesülniük kell a fenntartható használat kritériumainak.

A legnagyobb veszélyt Magyarország vizes élőhelyeire a környező mezőgazdasági területekről bemosódó vegyszerek, a növekvő turizmus, a vízi sportok, a vízutánpótlás hiánya, valamint a túlzott halászat és nádkitermelés jelenti.

A 29 magyarországi ramsari terület a Kárpát-medence szinte valamennyi jellemző vizes élőhely típusát magába foglalja: tavakat, mocsarakat, szikes tavakat, lápokat, holtágakat, folyószakaszokat, nedves réteket, valamint ember alkotta halastavakat, víztárolókat. Hat a Kiskunságban található: Csongrád-bokrosi Sóstó, Felső-kiskunsági-puszta, Felső-kiskunsági-tavak, Kolon-tó (amely egyben biogenetikai rezervátum is), Mártélyi Tájvédelmi Körzet, Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet.