Radnóti Miklós nyomában járt a kunszentmiklósi versvándor

– Mi késztette arra, hogy gyalogosan végigjárja a Bortól a Győr melletti Abdáig vezető, mintegy 820 kilométeres utat?

– Kiváló magyartanárom volt Bődi Szabolcs személyében, ő adta kezembe a bori noteszt, amely Radnóti Miklós 1944-ben íródott, utolsó verseit tartalmazza. Elmesélte, hogy milyen embertelen körülmények között születtek ezek az irodalmi gyöngyszemek, mi volt valójában az a bizonyos erőltetett menet. Beszélt a gyilkosságokról, Radnóti halálának körülményeiről. A sírból visszatért költeményekről, melyekre a sokat szenvedett poéta mellényzsebében bukkantak rá, mikor 1946. június 23-án kihantolták a testét az abdai exhumálásnál. A történet akkor annyira megfogott, hogy elhatároztam, végigjárom a gyötrelmek útját. Szerettem volna megismerni, bejárni azt a tájat, azt a vidéket, ahol Radnóti egykoron megfordult. Megélni a sorokat, melyeket Európa legvéresebb és legsötétebb éveiben komponált a modern magyar líra kiemelkedő képviselője a gyötrelmek útján, pokoli körülmények között. Eljutni a cservenkai téglagyárba, Mohácsra, Szentkirályszabadjára, ahol a második, harmadik, illetve negyedik Razglednicáját írta, a bori lágerbe, ahol a Bori notesz verseit, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, az á la recherche…, a Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet című költeményeket vetette papírra. A gyermekkori álmom huszonöt évvel később valósulhatott meg a kettős évforduló kapcsán.

– Mi módon sikerült megszervezni a nem mindennapi verszarándoklatot?

– Elhatározásom sziklaszilárd volt, megerősítésre nem volt szükségem. Az előkészítő munka közel kilenc hónapot vett igénybe. A menet hiteles útvonala megvolt, melyet tüzetesen áttanulmányoztam, és igyekeztem úgy beosztani a kilométereket, hogy azok teljesíthetőek legyenek. Arra is figyelnem kellett, hogy a magyarlakta területeken megálljak, előadásokat tartsak a helyi közösségeknek, felhívva a figyelmet Radnóti Miklós munkásságára, emlékeztetve az embereket a bori munkaszolgálatosok tragikus sorsára. Elképzelésemet megosztottam egykori tanárommal, Bődi Szabolccsal, aki nemcsak lélekben támogatott, hanem úgy határozott, kísérőm és segítőm lesz a Bortól Belgrádig tartó szakaszon. Ötletemet az útvonal mellett élő magyar közösségek is jól fogadták, szállást adtak, megemlékezéseket szerveztek. Sikerült olyan védnököket is felkérni, akiknek személyisége garancia volt arra, hogy az út széles társadalmi megszólítottságú legyen. A 24 napos verszarándoklatból 17 napot a Délvidéken töltöttem, megkerestem régi ismerőseimet, barátaimat. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke rögtön az út mögé állt, ugyan úgy, mint Jerasz Anikó, a szervezet végrehajtó bizottságának elnöke, valamint Vicsek Annamária, a szerb parlament oktatási államtitkára. Hazánkban a védnökséget Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Potápi Árpád, a nemzetpolitikáért felelős államtitkár vállalta fel.

– Hogyan készült fel fizikálisan és lelkileg a nagy útra?

– Az indulást megelőző három hónapban nagyon komolyan edzettem, rendszeresen úsztam, futottam. Már az elején be kellett látnom, hogy ennek lényegében semmi értelme nem volt. A gyötrelmek útjára ugyanis sem fizikailag, sem pedig lelkileg nem lehet felkészülni. A futás egy esetben köszönt csak vissza. Mohács felé tartva kicsit megcsúsztam az időben, így kénytelen voltam szaporábbra venni a tempót. Aznap az utolsó hat kilométert futva tettem meg. A verszarándoklat történetéhez hozzátartozik, hogy az útról egy tizenöt részes sorozatot és egy két részből álló dokumentumfilmet készített a szabadkai Pannon Televízió. A gyaloglás és az előadások mellett tehát még forgattunk is, az idő így gyorsan elszaladt, a tempón ezért nem lehetett lassítani.

– Volt-e olyan szakasz, amikor úgy érezte, nincs tovább?

– Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam, bár volt néhány nehéz pillanatom. Menet közben és a pihenők idején is megpróbáltam újra és újra feltöltődni. Imádkoztam, a Miatyánkat, A Boldogasszony anyánkat énekeltem, Radnóti-verseket szavaltam zsolozsmaként. Az út során kétszer éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Az első, rögtön az elején volt, mikor Crni vrh határában a hegyek között, ezer méterre a cél előtt elfogyott az út. Nem tehettünk mást, vissza kellett mennünk Borba. Lelkileg nagyon megviselt, hogy már az elején felborulni látszott a tervem. Reggel aztán higgadt fejjel közöltem a stábbal, hogy ha törik, ha szakad, a huszonöt kilométeres lemaradásom behozom Belgrádig. Ezt már négy nap után sikerült behoznom, s aznap az utolsó negyven kilométeren ismét próbára tett a sors. Köves, szinte járhatatlan talajon, a rekkenő hőségben, erőtlenül botorkáltam szálláshelyem felé. Ekkor gondoltam bele igazán, hogy Radnóti Miklós hogyan jutott el egyáltalán Abdáig, a sok szenvedés közepette miként volt képes megírni a gyönyörű verseket? Ezért is hangsúlyoztam az út elejétől, hogy értelmetlen összehasonlítani az én utamat Radnóti útjával, hiszen ez csak kirándulás ahhoz képest, amit ő megélt a háború véres forgatagában. A legutolsó nagy próbaté­telem ideje a cél előtt köszöntött rám. Az Abda előtti fehér murvás út utolsó kétszáz méteres szakasza olyan látványt nyújtott, mint egy halottas út. Hiába igyekeztem élettel megtölteni a halottak útját, tudtam, hogy a Rábca-töltés végén ott a megmásíthatatlan, a vesztőhely. Ólomnehézzé váltak lábaim. A lelkemre rátelepedő nyomasztó érzést a mögöttem haladó óvodás és iskolás gyermekek látványa oszlatta el bennem: az élet erősebb az elmúlásnál.

– Mit volt a verszarándoklata üzenete?

– Úgy éreztem, hogy Radnóti örök érvényű sorai minden emberhez el kellett, hogy jussanak. Huszonnégy napos zarándoklatom megerősítette bennem, hogy a gyötrelmek útját sikerült szeretettel megtölteni, mivel összekötötte a szerbiai, horvátországi, a határainkon belül élő magyarokat és szerbeket. A verszarándoklat Radnóti mögé felsorakoztatta és összefogta az egész nemzetet. Ékes bizonyítéka ennek, hogy valamennyi magyarlakta telepelülésen nagy örömmel fogadtak. Ám nemcsak ők, hanem a szerbek is érdeklődők, barátságosak és segítőkészek voltak, étellel, itallal kínáltak, szállást ajánlottak. Ahogyan hajdan segítették Radnótiékat, ugyanúgy nyújtották felém tudatosan vagy tudattalanul is baráti jobbjukat az emberek. Miért kellett Radnótit és társait bántani? Miért? Miért nem tudunk másképp viszonyulni egymáshoz, miért kell millióknak meghalnia, hogy mi egy boldogabb korban élhessünk? Az ember hajlamos elfeledni a szörnyű tetteket, azt hiszi, hogy mindez sohasem történhet meg újra, és nem vigyáz eléggé a törékeny és villanó békére. Eszébe sem jut, hogy a tetteink következményeit gyermekeink vagy unokáink fogják megsínyleni. Az út során próbáltam elmélyíteni magamban Radnóti Miklós hazaszeretetét, megérteni, miként tekintett kínzóira, élte meg a történelem viharát. A költő soha sem mutatott újjal kínzóira, hanem az emberi magatartást vizsgálta, és nem keresett bűnbankot, ahogyan mások tették és teszik manapság.

Három ország, száz település

A Lélek útja című gyalogos verszarándoklat Szerbia, Horvátország és Magyarország száz települését érintette. Tóth Péter Lóránt a magyarok által is lakott települések közül 15 helyszínen a Bori notesz verseiből és Kőszegi Ábel Töredék című könyvéből összeállított monodrámával emlékezett a tragikus sorsú költőre, illetve a háború névtelen áldozataira. Az előadásokon kívül a helyi szervezők emléktábla-avatásokkal, szentmisékkel, istentiszteletekkel emlékeztek meg Radnóti Miklósról és sorstársairól.