Két fiatal mutatta be útját a kanadai hólapátolástól Spanyolországig

Először Kanadában éltek és dolgoztak, most saját vállalkozásuk van Spanyolországban. Múlt héten Foktőn, a könyvtár Érdekes emberek – érdekes életutak sorozatában telt ház előtt meséltek életükről, az eddig bejárt útjukról. Péter már tízéves kora óta Amerikába szeretett volna menni, magának sem tudta megmagyarázni, mi vonzza őt abban a távoli kontinensben. Nagykorúsága után többször nekiindult, aztán az első lépésnél nem jutott tovább, ugyanis egyszer sem kapott vízumot az álmok földjére.

Pénze is volt, meghívólevele, hotelfoglalása is, de a kilencvenes években a hivatalnokok úgy ítélték meg, nagy a veszélye annak, hogy az egyedülálló fiatalember ott is marad, így a kérelmeit sorra elutasították. A férfinak karosszérialakatos a szakmája, mielőtt nekiindultak a világnak, már Ausztriában dolgozott két évet. Jó helye volt, jól keresett, jól megtanulta a német nyelvet is. De mint mondja, ő mindig „menős” volt, a kalandvágy mindig élt benne. Györgyivel, aki kozmetikusnak tanult és a szakmájában dolgozott, az ezredfordulón már sorsuk ötödik közös évét írták.

Aztán mint mondják, adódott a lehetőség. Egy ismerősük Kanadában dolgozott, és akkor a két ország között nem volt vízumkényszer, kilencven napot lehetett sima útlevéllel kint tartózkodni, így nagy levegőt vettek és nekiindultak. A terv az volt, hogy fél évet kint töltenek, összeszednek egy kis pénzt, de legkésőbb következő év májusára, mikorra Györgyi húga ballag, hazajönnek. Akkor még nem tudták, hogy annyi pénzük se lesz akkor, hogy a szomszéd városig elmenjenek busszal. Toronto külvárosában kezdődött a kanadai életük, egy bérelt házban, melyen több emberrel osztoztak. Györgyi takarítást vállalt, azt mondja, még életében nem látott olyan hatalmas és olyan koszos házakat, minden nap sírva ment haza. Péter az építőiparban talált munkát, vagyis inkább a „bontóiparban”, hatalmas épületeket, üzemcsarnokokat bontottak a belvárosban, éjszaka pedig havat lapátolt.

Kanadai viszonylatban, ahol egy nap alatt másfél méter hó is eshet, ez egy embert próbáló munka volt, főleg a nappali épületbontás után. Mondja, hogy voltak napok, amikor 18–20 órát dolgozott. Teljesen más világba csöppentek, mint amit az elmondás alapján vártak. A munka se olyan volt, mint amit ígértek nekik, a szállás nagyon drága volt, egy szobát 800 dollárért adtak ki nekik, a bevándorlási hivatalhoz beadott papírjaik is elkeveredtek, az ígért segítségért drágán meg kellett fizetni.

Mint mondták, megdöbbenve és szomorúan látták, hogy más nációk, olaszok, lengyelek, görögök összetartanak, a magyarok viszont nem segítik egymást, inkább irigyek és féltékenyek a másikra. Egy évig bírták ezen a helyen, aztán sikerült elköltözniük, egy görög család házában kibérelték a szuterént, itt már csak ketten laktak. Györgyi egy Mr. Sub étteremben kapott munkát, s éppen jól jött, mert egy olyan időszakon voltak túl, hogy még enniük sem volt mit. Így ami szendvics járt neki a munkahelyén, azt elvitte Péternek, mert mégiscsak ő végzett kemény fizikai munkát.

– A külföldi boldogulást mindenki nagy rózsaszín buboréknak látja, s ha hazajön valaki több év munka után, és kicsit tehetősebb, akkor mindenki irigyli, de a színfalak mögé kevesen látnak, hogy mi az ára ennek – mondja Péter, azzal folytatva, volt, hogy hólapátolás közben, ha megszomjazott, sokszor havat evett, mert nem volt 75 centje egy üdítőre. Györgyinek sem jutott két dollár buszra, úgy gyalogolt haza a munkahelyéről tizenhat kilométert a sokszor térdig érő hóban. – De nem hátráltunk meg, úgy érzem, kijártuk az élet iskoláját, ez megerősített minket – mondta.

– Az apukám többször felajánlotta, hogy küld pénzt a hazaútra, de azt mondtuk, nem megyünk haza. Ha már elkezdtük, végigcsináljuk. Aztán a papírjaink is rendeződtek, Petinek is és nekem is volt rendes munkánk, már autót is tudtunk venni, de az első év nagyon kemény volt, azt én nem csinálnám végig még egyszer – mondta Györgyi.

Péter még hozzáteszi, hogy ez nem olyan volt, mint mikor valaki Európán belül vállal munkát, itt az óceán és kilencórás, több száz dollárba kerülő repülőút választotta el őket az otthonuktól. Öt évet húztak le kemény munkával, segélyt soha nem vettek igénybe, összeházasodtak, közben ügyvédi segítséggel intézték a bevándorlási hivatalnál, hogy megkapják a letelepedési engedélyt. Kérelmüket akkor elutasították, de újabbat adtak be, beszerezve hozzá ottani támogatók, orvos, fogorvos, munkaadók ajánlását. Azonban egy évre, míg az új eljárást lefolytatják, el kellett hagyniuk az országot.

Amikor öt év és egy hónap kint tartózkodás után hazajöttek, mint mondták, minden olyan fura volt. Az országon, utakon, környezeten nem láttak semmi fejlődést. Amikor bementek egy pénzintézethez számlát nyitni, nem értették, hogy az ügyintéző mit mond. Nem azért, mert elfelejtettek magyarul, hanem mert annyira körülményesen fogalmaznak, itthon minden olyan bonyolultnak tűnt a kintihez képest. Tudták, nem akarnak itthon maradni. Egy kanadai ismerős Spanyolországban élő testvére biztatására aztán 2006 januárjában ismét nekiindultak a nagyvilágnak, ezúttal azonban az öreg kontinensen maradtak.

Először Spanyolország legdélebbi részén, Costa del Solban találtak munkát, majd Costa Blanca következett. Itt értesítette ügyvédjük őket 2008 szeptemberében, hogy Kanadában megkapták a letelepedési engedélyt. Következő év februárjában visszamentek Kanadába, Pétert a régi munkahelyén tárt karokkal fogadták, Györgyi egy takarítócégnél helyezkedett el, belvárosi luxuslakásokat takarított. Jól kerestek, végre az amerikai kirándulás is megvalósult, és többször haza is látogattak. A kanadai állampolgárságot 2014-ben kapták meg, de egyre veszélyesebb lett a város és egyre drágább. És visszahúzta őket Spanyolország is, ahonnan egyhetes nyaralásuk után azzal az elhatározással mentek vissza Kanadába, hogy felszámolnak mindent, és visszatérnek a napfény és a bikaviadalok hazájába. Tavaly tavasszal költöztek vissza Valencia tartományba, közvetlenül a tengerparton lévő Playa Flamenca-ra.

Megvettek egy komplett, tíz éve működő mosodát, klienskörrel együtt. Azóta is ezt csinálják, bővült a vendégkörük is, s mint mondják, ennyit soha nem dolgoztak. Szeretnek ott élni, az orvosi ellátás kiváló, ugyanígy az ételek is, a zöldség, gyümölcs mindig friss és zamatos. Évente kétszer haza tudnak jönni, Péter édesapja és Györgyi mindkét szülője él, nagy a rokonság. Kedvenc magyar ételük a halászlé és a húsos káposzta, de már angolul álmodnak.

– Húsz évet leéltünk már úgy, hogy szinte csak angolul beszéltünk. Nem felejtettünk el magyarul, hiszen otthon, egymással magyarul beszélünk, de már furcsa itt Magyarországon a magázódás, a hivatali ügyek intézése, mindent olyan bonyolultan és körülményesen csinálnak, és nekünk már egyre furábbnak tűnik a magyarok mentalitása, és a megélhetés sem könnyű itt az átlagembernek – mondták mindketten.

– Jó hazajönni, de jó visszamenni is. Életünk felét, húsz évet külföldön éltük le, sokszor idegennek érzem magam még a faluban is, most úgy érezzük, már nem települünk haza – mondja Péter, akinek bevallása szerint még vannak fellángolásai, mint mondja, nehezen nő be a feje lágya, de talán itt már megállapodnak, most úgy tűnik, ez a végállomás.