2010.04.11. 22:09
Adela blogja: Sötét kitartás
A padlás falának támasztott öreg létra alsó fokán ültem. A tornacipőm orrát nézegettem a hűvös csendben, s közben mélyen belélegeztem a terebélyesre nőtt orgona kintről befújódó édeskés, finom, fehér illatát. …Ostobának kellett volna, hogy érezzem magam. De valahogy még ahhoz is tompa voltam. Annyira váratlan, annyira, meglepő, annyira értelmetlen volt az egész…
Hideg volt odakint. Havat is jósoltak aznapra, de valahogy elmaradt. A kocsijának anyósülésén ültem, a vonatállomás parkolójában, s figyeltem, amint mutatóujjával egyenes vonalat húz a párás ablaküvegre. „Most már ez a mi utunk”, mondta.
Mindig türelmetlen ember voltam. Nem szerettem várni. Ha valamit kigondoltam, arra törekedtem, hogy minél hamarabb elérjem. S nem is igazán volt ezzel baj. Nem követtem el nagy hibákat. A rövid időn belül megvalósított, s hamar átgondolt dolgaim megbánás nélkül, általában mindig jól működtek. Ha azonban úgy alakult, hogy valamire mégis várnom kellett, mert nem csak rajtam múlott a megvalósítás, türelmetlenné, nyugtalanná, feszültté váltam. Mintha pokol lett volna számomra a várakozás. Keserű, tehetetlen, kínzó állapot.
Így már, amikor találkoztunk, tudtam, nem való nekem ez az egész. Mégis belementem. Miért? Mert nem törődve semmiféle megérzéssel hajtott a vonzalom, s valamiféle érzés, hogy mi ketten összevalók vagyunk. S minél több idő telt el, annál több elképzelt, vágy teremtette jövőképpel igazoltam vissza magamnak döntésem helyességét.
Új volt nekem az egész. A kitartás művészete. Csak csetlettem-botlottam, mert nem tudtam, hogyan kell csinálni. Hogyan kell derűsen, hittel, boldogan várakozni. Nem tudtam bölcs lenni. A kezem szüntelenül remegett.
Ritkán tudtunk találkozni. Mert Pestről, ahol dolgoztam hazautazva a szüleimhez csak péntek estétől vasárnap délutánig voltam abban a városban, amiben ő. Ő pedig elvált, hétvégi apukaként törődött a kisfiával, lejárt az idős szüleihez vidékre, eleget tett a felkéréseknek, melyek zenész karrierjének szóltak, s bizonyos időközönként 2-3 hetekre külföldre utazott a munkája miatt.
Többet vártam miatta, mint bárki vagy bármi miatt az életemben. Vártam a hétvégéket. A meghiúsult találkozások után az újabb szombatot, vasárnapot. És az ismételten össze nem jött együttlét szomorúságát átvészelve egy más időpontra eltervezett ölelkezés lehetőségét. Nyeltem a keserűséget, miközben próbáltam újra magamra találni. Mégse akartam elengedni az egészet.
A nyolc hónap alatt sokat beszélt az anyagi gondjairól. Arról, hogy egyre nehezebben viseli, hogy hiába a kemény munka mégis, napról napra él. Hogy harminc éves, és még kilátásban sincs, hogy esetleg saját lakást tudjon venni, s ne kelljen albérletben laknia. Én meg nem tudtam rá neki mit mondani.
Aztán egy napon, felhívtam az irodából. Hallani akartam a hangját. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Kértem, mondja el. Azt felelte, majd személyesen, de én nem hagytam.
Elköltözik. Angliába. Egy barátja révén hirtelen kilátásba került egy ottani munkalehetőség. Elfogadta. Így mindenkire több jut majd itthon. Azt feleltem neki, várok majd rá, hisz kéthavonta hazajön majd. Kérte, ne tegyem. Nem akarja, hogy boldogtalan legyek miatta.
Nem értettem az egészet. Úgy éreztem, megtébolyodok. Hogy az elmúlt nyolc hónap átszenvedett keserűsége, ostoba reménykedése, hamis illúzióhalma mentem rám kötteti a fehér zubbonyt.
…Mindennek ellenére az utolsó percig reménykedtem. De amikor elérkezett az idő felszállt a gépre, és elment. A semmi úgy vett körül, mintha nem lett volna mögöttem múlt, előttem jövő. Mintha nem létezett volna csak a jelen végtelenségbe vesző csalódása. Álltam az ostoba kitartás útjának a végén, ahol nem találtam semmit.
Jó volt most itt lenni. A nagyanyám vidéki házában. Regenerálódni kicsit közelebb a természethez. Kibékülni az Istennel, aki talán többször szólt közben, csak nem figyeltem rá, nem akartam hallani. De most, ahogy ott ültem a létra alján, s néztem amint az ajtón át egy benyúló fénynyaláb megvilágítja a benti porszemeket, mintha meghallottam volna. Ahogy óvatosan biztatva kéri, fordítsam felfelé a tenyeremet. Megtettem. S tovább engedelmeskedve a suttogásnak nézni kezdtem a szívvonalam, mely éles csíkban húzódott az ujjaim alatt. A két villát, melyben elágazott, s annak felső szárát, mely felfutott a mutató- s a középső ujjam közé. Hosszú, boldog családi élet, suttogta a hang. S én csak néztem a tenyeremet elhomályosult szemekkel, mert olyan erős volt bennem a fájdalom s a vágy. Elemeltem hátam a létrától. S miközben kisétáltam a napfénybe, rám tört valamiféle sejtelem, hogy a rég várt boldogság közelebb van, mint hinném…
