Nem játék

Ugye emlékeznek még Hriszto Sztoicskovra, a bolgárok aranylabdás csatárára? A 1994-es világbajnokság sztárja nemcsak látványos góljairól volt híres, hanem nehéz természetéről is. A barcelonai közönségkedvenc úgy kezdett anno a katalánoknál, hogy mindjárt az egyik első meccsén rálépett a játékvezető lábára – nem véletlenül. Aránylag jól megúszta, két hónapos eltiltást kapott. De aktív pályafutása lezárultával sem a sportszerűség szobra volt az egykori sztárcsatár. Emlékezetes akciója volt, amikor néhány éve megtaposta a rivális Real Madrid mezét és malacokhoz hasonlította egykori riválisait egy Bajnokok Ligája-finálé előtt.

Most azonban még ez a fenegyerek is kiakadt az angolok elleni Európa-bajnoki selejtező meccsük után. Egy spanyol tévéműsorban egyenesen elsírta magát! Hazai pályán hatot nyeltek be a bolgárok, de Sztoicskov nem a megalázó vereség miatt zokogott. Sokkal inkább a saját szurkolóik miatt, akik hol huhogtak, hol pedig náci karlendítéssel szórakoztatták magukat, amíg ki nem kísérték őket.

A meccset többször félbe kellett szakítani, mert a bolgár rasszista huligánok provokálták Sterlingéket.

Sztoicskov arról beszélt a tévéseknek, hogy keményebben fel kell lépni az ilyen cselekedetekkel szemben, mert csak akkor lesz bármiféle eredmény. Felhozta példának az angolokat, akiket, ugye, évekre kitiltottak az európai futballból. Akkor sírta el magát, amikor belegondolt abba, hogy ezzel a saját országát sújtaná.

Persze a bolgárok nincsenek „egyedül”. A törököknél most éppen nem a drukkerek, hanem a játékosok egy része vívta ki a nemzetközi figyelmet, mégpedig azzal, hogy az albánok, majd a franciák ellen is tisztelegtek a góljuk után és az öltözőben megörökített képeken. Nem titkoltan a kurdok elleni török offenzíva katonáinak üzentek ezzel. Ők hazafias tettnek érzik a gesztust, a nemzetközi szövetség pedig nem futballpályára valónak. Ahogy a himnuszok kifütyülése sem az, bár kétségtelen, hogy a zárt kapus büntetések „kiskapus” szabálya miatt annyi gyerek még nem látott helyszínen válogatott meccset, mint nemrég nálunk vagy a románoknál.

Sokan állítják, hogy a labdarúgás már régen nemcsak egy játék, hanem sokkal több annál, a nemzeti identitás egyik terepe. Ezt elfogadom, de bármennyire is közhelyes, talán mégis­csak a játéktéren elért sportteljesítménynek kellene a fókuszban lennie. Hogy büszke legyen, mondjuk, egy volt világválogatott a saját hazájára, és ne szégyenkeznie kelljen miatta.