A Halál-völgyét is legyőzte a spártai hős

Badwater Ultramaraton

Az USA Kalifornia államában, egy 217 kilométeres futóverseny, melyet „a világ legkeményebb futóversenyeként” tartanak számon. A Halál-völgy Nemzeti Parkból, 85 méteres tengerszint alatti magasságból indul, és a Mount Whitney csúcs lábánál, 2530 méteres magasságon ér véget. A napi maximum hőmérséklet rendszerint 50 fok fölött van. Minden évben csak 100 válogatott futó indulhat.

– Mikor kezdett el futni?
– Körülbelül 7 éve, 2009 tavaszán. Kissé stresszes volt a munkahelyem, ezért kerestem valamit, ami segít levezetni a feszültséget. Eleinte 4-5 kilométert gyalogoltam esténként. Majd lassúnak találtam, úgyhogy nekikezdtem kocogni. Később azt is gyorsítottam. Aztán utánanéztem interneten, hogy kell edzeni, sebességet növelni, helyesen futni. Majd beneveztem ősszel a Hírös félmaratonra. Ez volt életem első versenye. Nem várt jó eredménnyel végeztem: 1 óra 30 perc 27 másodperc alatt futottam le a 21 kilométert, bár az a 27 másodperc nagyon zavart. 

– Ezek szerint teljesen egyedül építette fel az edzésterveit.
– Alapvetően igen. Amikor elkezdtem futni, meg kellett volna tanulni, hogyan kell helyesen futni. Rengeteg dolog akad, melyre az ember nem is gondol, utólag pedig már nehéz kijavítani. Most már kár lenne eljárnom bárhova is, hiszen berögződtek a mozgásformák. Főleg, ha az ember elkezd ultrafutással foglalkozni: rááll a szervezete a maximálisan energiatakarékos üzemmódra. Például nem emelem olyan magasra a lábam, mint kellene, és a kezemet sem helyesen tartom. Lógatom a kézfejemet futás közben. Elvileg úgy kellene futni, mintha egy lepkét tartanék a markomban, de akkor az alkar izmai megfeszülnek, ami energiapazarlás. 30 órán keresztül tartó futás során minden apróság számít. 

– Mit szólt a családja, mikor elkezdett versenyszerűen futni?
– A feleségem eleinte örült neki, hiszen mozogtam. A későbbiekben azonban már nem szerette annyira, mert mindig valamilyen kupával tértem haza a különböző versenyekről, úgyhogy egyre több dolgot kellett portalanítani. A mostani, Badwater versenynél eleinte aggódott, de utána olvasott, és rájött, hogy még nem halt bele senki, szóval valószínű, hogy én is túlélem.

– Mikor kezdett el ultrafutással foglalkozni?
–2010-ben hallottam először az Ultrabalaton futóversenyről. Gondolkodtam, hogy ha egy maratont le tudok futni, a Kinizsi 100 gyalogtúrán pedig megpakolt hátizsákkal, hegyek között 15 óra alatt érek célba, akkor az Ultrabalaton 32 órás szintidejébe is beleférek. Idén 33. alkalommal teljesítettem a Kinizsi 100 teljesítménytúrát: összesen hárman vagyunk az országban, akik ennyiszer végigcsinálták. Megkérdeztem a nejem, hogy ráérünk-e nyáron a versenyre. Közölte: persze. Majd körülbelül egy héttel a verseny előtt tudatosult benne, hogy ez nem egy többnapos rendezvény, és emlékszem, megdöbbenve kérdezte: „te ezt tényleg egybe akarod lefutni?” Addig maratoni távnál hosszabbat nem futottam, az Ultrabalaton pedig 212 kilométer volt. Külön nem készültem rá, akkoriban maximum 120 kilométert futottam egy héten. Egyszerűen éreztem magamban annyi energiát. Nem várt eredménnyel, 24 óra 43 perc alatt be is fejeztem a 13. helyen. A következő évben pedig már második lettem a férfiak között. Az ultrafutás egyébként alapvetően legalább annyira mentális kihívás, mint fizikai. Soha, egyetlen verseny előtt sem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Az egyetlen, ami foglalkoztatott, hogy körülbelül mikor fogok célba érni.

Főbb ultraversenyek

Ultrabalaton, 212 kilométer, 180 induló: 2011: 13. hely, 2012: 2. hely.

Spartathlon, 246 kilométer, 400 induló: 2013: 36. hely, 2014: 24. hely, 2015: 21. hely.

Milano-Sanremo futóverseny, 270 kilométer, 50 induló: 2016 április: 5. hely.

Badwater Ultramaraton, 217 kilométer, 97 induló: 2016 július: 18. hely.

– Az Ultrabalaton után egyenes út vezetett a görögországi Spartathlonokig?
– Amikor az ember már elért egy második helyet az Ultrabalatonon, egyszerűen nem nyugodhat, míg valami keményebbet nem talál. Úgyhogy 2013-ban nekivágtam az első Spartathlonomnak. Másfél hónappal előtte összeszedtem egy csonthártya gyulladást a sarkamban. Próbáltam kigyógyítani: nem sikerült. A verseny előtt néhány nappal elmentem orvoshoz, kaptam is egy szteroid injekciót. A doktor elmondta: lehúzza ugyan a gyulladást, de nem garantálja, hogy végig tudom csinálni a versenyt. Amikor azonban az ember már befizette a magas nevezési díjat, és készült rá egy évig, nem mond le egykönnyen róla. Az első 24 kilométerig ki is tartott az injekció hatása, a maradék 222-t azonban úgy futottam le, hogy begyulladt a csonthártyám, és átterjedt az Achilles-inamra is. Nagyon sok ellenőrző pont volt a verseny alatt, és mindnek megvolt a joga, hogy ha látják valakin, hogy nincs megfelelő állapotban, leszedjék róla a rajtszámot és ne engedjék tovább. Én minden fényképen mosolyogtam, hogy ki ne zárjanak. A vége felé már iszonyatosan fájt, de feladni nem akartam. Egyik ponton már kenegettem, masszíroztam, mikor jött az orvos, hogy van-e valami probléma. Mondtam: semmi, csak zoknit váltottam, és már el is szaladtam. Persze meg is lett a böjtje utána: két hét járógipsz és fizikoterápia.

– Óriási megterhelés lehet egy ultraverseny a szervezet számára.
– A profik és a fiatalabb versenyzők is elismerik, hogy ultraverseny fájdalom nélkül nincs. Egyetlen trükkje van ezeknek a versenyeknek: minél hamarabb befejezni, annál kevesebbet szenved az ember. Az utóbbi jó néhány versenyen nagyon sokszor volt gyomorproblémám. A szervezet ilyenkor minden vért és energiát elvon, amire úgy gondolja, nincs szükség a futás közben, és próbálja a lábra és a tüdőre átvinni. Az emésztés is leáll. Idén tavasszal, a Milano és Sanremo közötti ultraversenyen, mely 270 kilométer, gyomorvérzésem lett. Mindig is ellene voltam az űrkajáknak, a géleknek, de kénytelen voltam belátni, hogy az ultraversenyek nem mennek nélkülük. A Badwateren éppen ezért már speciális, folyékony, szénhidrát alapú tápláláson voltam végig. Az is fontos, hogy az ember mennyi vizet iszik. Jó példa erre egy olasz versenyző a Badwateren, aki nem ivott eleget, és 100 mérföld után leállt a veséje.

– Mi volt a Badwater verseny újdonsága?
– Soha nem merült fel bennem, hogy elinduljak a Badwateren, mert nagyon drága a nevezési díj: 1400 dollár. Hozzájön még az utazás, az autó, a kötelező felszerelések. Az én anyagi lehetőségeim nem bírták volna. Az unokatestvérem kint él Los Angelesben. Ő vetette fel, hogy nincs-e kedvem indulni. Beindított egy adománygyűjtő oldalt, úgyhogy óriási szerencsém volt: csak az utazást kellett állnom. Számomra teljesen új volt, hogy két éjszakát kellett végigfutni. Este 11-kor rajtoltunk. Emellett a külső körülmények is nagyon extrémek voltak: általában nem szokott 4500 méteres emelkedő lenni egy országúti futóversenyen. Valamint két héttel a verseny előtt megdőlt a 100 éves melegrekord: 54 fok környékén mozgott a hőmérséklet. Ott tényleg lehet tojást sütni az úton, bár hiába szerettük volna, nem tudtuk kipróbálni. Olyan 70-80 fokos volt az aszfalt. Keményen égette a lábamat a sugárzó hő. Ez nagyon nagy megterhelés a szervezetnek. Az alacsony páratartalom viszont nagyon jó volt. Több mint 60 liter vizet ittam meg a verseny alatt. Maga a táj is extrém volt: tele sziklával, kiszáradt tómederrel. Aztán 175-180 kilométer környékén a szervezetem bejelentette, hogy itt a futás vége. Onnantól kezdve gyalogoltam. Egyetlen korábbi versenyen sem találkoztam hasonló fájdalommal. Bár az utolsó 20 kilométert, ahol még egy 1600 méteres emelkedő várta a versenyzőket, már a győztes is gyalog tette meg.

– Mennyi időt vett igénybe a regenerálódás a verseny után?
– Hétfőn este rajtoltam, szerdán hajnalban értem be a célba. Utána irány a szállás: bekaptam két fájdalomcsillapítót, és megittam egy sört, aztán aludtam 3-4 órát. A verseny közben soha nem szedek fájdalomcsillapítót, utána viszont muszáj. Egyébként nekem olyan 3 hét-1 hónap kell, hogy teljesen eltűnjön a szervezetemből a megterhelés emléke.

– Mik a tervei a jövőre nézve?
– A percek és a másodpercek állandóan izgatnak: a Spartathlonon 29 óra 8 perc a legjobb időm. Azt a 8 percet jövőre mindenképpen le szeretném faragni. Utána pedig lehet, hogy váltok. Kétféle ultrafutó verseny létezik: vannak az országúti ultrafutók és a terepultrák. Elképzelhető, hogy egyszer majd nekivágok a terepfutás Spartathlonjának, az Ultra-Trail du Mont-Blanc-nak: 160 kilométer 10 ezer méter szintváltással.

– Mit üzen azoknak, akik tervezik, hogy elkezdenek futni?
– Azt, hogy ne fussanak. Kezdésnek elég, ha gyalogolnak. Csak aztán jöjjön a kocogás, és úgy kell mozogni, hogy csukott szájjal, az orrán tudjon lélegezni. Ha pedig baráttal vagy barátnővel megy el futni az ember, úgy kell, hogy tudjon közben folyamatosan beszélgetni. Az a megfelelő tempó. Általában ott rontják el az emberek, hogy egyszer elmennek, és már az első alkalommal nagy gázzal próbálnak futni. Annak az eredménye viszont csak az izomláz. 

Koós Kata Badwater Ultramaraton Az USA Kalifornia államában, egy 217 kilométeres futóverseny, melyet „a világ legkeményebb futóversenyeként” tartanak számon. A Halál-völgy Nemzeti Parkból, 85 méteres tengerszint alatti magasságból indul, és a Mount Whitney csúcs lábánál, 2530 méteres magasságon ér véget. A napi maximum hőmérséklet rendszerint 50 fok fölött van. Minden évben csak 100 válogatott futó indulhat. Főbb ultraversenyek Ultrabalaton, 212 kilométer, 180 induló: 2011: 13. hely, 2012: 2. hely.

Spartathlon, 246 kilométer, 400 induló: 2013: 36. hely, 2014: 24. hely, 2015: 21. hely.

Milano-Sanremo futóverseny, 270 kilométer, 50 induló: 2016 április: 5. hely.

Badwater Ultramaraton, 217 kilométer, 97 induló: 2016 július: 18. hely. Vajda Zoltán ultrafutó a Badwater Ultramaraton teljesítéséért kapott díjjal -->