Cikis szülők, húzós tinik

Kamaszszemmel talán a legfőbb hiba egy szülőben, hogy nem gondol vissza, neki milyen kamaszkori problémái voltak. Sok szülő mindent csak tilt, mert nem akarja, hogy gyermeke úgy járjon, mint ő. Vagy mert nem akarja, hogy porontya problémás kamasz legyen. Csakhogy ha az ősök sokat keménykednek, könnyen megeshet, hogy a nagy küzdelemben eltávolodnak saját gyereküktől.  A helyét kereső kamasz meg naná, hogy éppen az ellenkezőjét teszi, és csak azért is a saját feje után megy.

Van egy barátnőm, akinek nagyon szigorú szülei vannak. Nagyjából nyolcadikos korunkig működött is ez a nagy szigor: a barátnőm nem lázadt, nem ellenkezett. Most azonban már gyakran felesel, veszekszik.  Feketére festi a haját, fekete ruhákat hord, és nyelvpiercingje van, amiről a szülei nem is tudnak. Ők leegyszerűsítették a dolgokat. Azt gondolják a lányukról, hogy rossz társaságba keveredett, és megoldásként  pszichológushoz viszik. Könyörgöm, tényleg ez a megoldás? Szerintem csak le kéne ülni végre beszélgetni, hisz egyik gyerek sem buggyant elméjű!

Ennek éppen ellentéte egy másik barátnőm kapcsolata az anyukájával. Ha elkéredzkedik, – általában a hétvégeken – anyukája többnyire elengedi, cserébe viszont telefonon be kell jelentkeznie, és házimunkát is kell végeznie. Bíznak egymásban, és legtöbbször megtalálják a közös hangot is. Persze az anyai szigor és tisztelet ugyanúgy megvan náluk is. De csak annyira, amennyire szükséges. Persze néha ők is összevesznek, és egymás fejéhez vágnak dolgokat. De meg tudják beszélni a helyzeteket. Az ilyen szülő egyaránt hallgat a szívére és az eszére is, ami – biztos vagyok benne – nagyon nehéz lehet.

Azt mondják, a szüleink tanácsait fogadjuk meg. Én inkább azt mondom: fogadjuk meg azokat a tanácsokat, amiket hasznosnak látunk. De nem kell mindenben a szüleinket követni. Mindenkinek saját élete van. És ha utóbb mégis bebizonyosodik, hogy azokat a hibákat követtük el, melyekre a szüleink figyelmeztettek, akkor még mindig mondhatjuk: anyu, apu, igazad volt...