Az eperfa árnyékában

Az udvarra lépve Szentendrére érkezünk. Rejtőzködő, mégis városi atmoszférát sugalló hangulat uralja a tágas ház benapozott, finom részleteit. Akárcsak a folyó kanyarulatában fekvő, Szent András apostolról elnevezett kis város utcáit.

Szentendre sokszínű kultúrájának ugyanúgy részét képezik a 17. században letelepedett szerb, görög, dalmát, bosnyák családok és az általuk építtetett pravoszláv templomok, mint a kereskedőknek a Fő téren és környékén emelt házaik. De hozzátartozik az egykor a város főkincsének számító vulkanikus eredetű Kőhegy és Szamárhegy vörösbortermő szőlőhegye és kitűnő „zsuppos bora”, a Szentendrei Művésztelep mesterei és örökségük vagy Sónyi Oszkár papírgyára is.

A Bükkös-patak-parti, belvárosi ház helyén őszibarack-, meggy- és körtefaültetvények biztosítottak szerény jövedelmet a terület egykori gazdájának körülbelül a századfordulóig, hogy aztán a ház évekig elhagyatottan álljon. Külhonban született magyar származású tulajdonosának a kilencvenes évek elején adódott lehetősége arra, hogy végre birtokba vegye és felújítsa a családi házat. A túlzásoktól mentes, egyszerű és kényelmes struktúra a természet és a hagyományok egyensúlyára épült. Az ősfákkal övezett udvar és az épület egyforma hangsúlyt kapott az otthon megteremtésekor. Majdnem egyformát, hiszen a ház tervezésekor alapvető jelentőséggel bírt, hogy a helyiségek az angolkertre nézzenek és az ott lakók a tájjal együtt ébredjenek. E struktúrának köszönhetően a lombhullás és virágfakadás pillanatai akarva-akaratlanul belopóznak a háziak mindennapjaiba.

A kert az angolkert hagyományait követve a külső tájat beemelte a térbe. Az évtizedes fenyőket, amelyek sűrűjében minden évszakban élvezhető a friss levegő, az eperfát, amely a közeli Pap-sziget vízi- és énekesmadarait is naponta oda csábítja. A tér közepét uraló pázsit pedig vezeti szemünket a vadszőlő benőtte terméskő falig, amelyet változó magasságban felfuttatott örökzöld növényzet szabdal, tövében kék és rózsaszín hortenziákkal. A táj, a város atmoszférája és a megrendelő kedves tárgyaihoz való kötődése voltak Radnózy Eszter belsőépítész számára azok a meghatározó tényezők, amelyek mentén kialakította a finoman rusztikus jellegű építményt és a kertet.

A feladat egy olyan egységes élettér megteremtése volt, amelyben együtt él jelen és múlt, ahol a hagyományos és modern értékek egyforma hangsúlyt kapnak, és amelyben megtalálják méltó helyüket nemcsak a műtárgyak, hanem a családtagok valamennyi dédelgetett, apró-cseprő és értékes tárgyai is. Az értékmentés az elfeledett és leporolt családi darabok restaurálásával kezdődött, amelynek során a bútorok nemes alapanyagát és színét néhol klasszikus, másutt modern kárpitokkal hangsúlyozták. A kialakított enteriőr attól válhatott igazán személyessé, hogy a megmentett műtárgyak környezetében számos, csupán érzelmi értékkel bíró apró tárgy találta meg a helyét.

Az előtérben például – a biedermeier kisasztal szomszédságában – a háziasszony színes kosarai fogadnak bennünket, bennük a szárított virágok garmadája. A télen is üde előtéren keresztül a konyhába jutunk, innen pedig a kerttel egy szinten lévő étkezőbe, ahol a természet változása folyamatosan új díszletbe öltözteti a fáradt rózsaszín és narancsszínűre kárpitozott és beépített pad mentén kialakított teret.

A háziaknak páratlan élményt nyújt a télen hótól roskadozó, tavasszal pedig a virágzó eperfával szemközt elköltött villásreggeli. A táj közelségének élményét csak fokozza, hogy az étkező nemcsak tágas ablakaival nyúlik a kertbe, de felül is üveggel fedték, akár egy regényes télikertet. A belsőépítész a jellegzetes és dominánsan jelen lévő anyagokat – mint a bontott tégla vagy a több helyiségben megjelenő gerendák – még inkább látni engedte és kiemelte kevés és jól megválasztott bútordarabbal és kiegészítővel.

A folytatás és a képgaléria a Lakáskultúra oldalán >>>