Pelenkaöltéssel adagolja a humort

Élete kész regény, de írt is négy könyvet kalandjairól. Volt bakter és rovarirtó kisiparos, közel negyven filmben szerepelt, bejárta a fél világot, szánhúzó kutyáival téli olimpián, terepjáróval a Bamako rallyn indult, régebben karatézott is, manapság pedig internetes televíziózással (is) foglalkozik az egyik legismertebb hazai stand up komikus, Badár Sándor, akit idén a magyar humoristák legnagyobb elismerésével, a Karinthy-gyűrűvel tüntettek ki.

– Híres arról, hogy improvizál. De azért csak van egy váza az előadásainak, egy-két jól bevált sztori...
– Nagyon változó, hogy mi kerül bele a műsorba. Blokkok vannak, ezeken belül pedig az életemből vett apró kis szösszenetek. De a blokkokhoz időnként hozzáteszek valamit, vagy éppen kiemelek bizonyos részeket. Aztán hogy miként hangzik el élőben, arra soha nem tudok garanciát vállalni. Spontán módon szoktam indítani. Van, hogy jön egy fless a helyszínen, megfog valami, vagy meglátok egy érdekes fazont, és azonnal asszociálok egy történetre. Esetleg egyszerűen csak beszólnak. Ezek mind meghatározhatják az indítást, utána aztán valahogy eljutunk ából bébe. Nem az a legfontosabb, hogy egy hajszálpontosan megtervezett műsort toljak le, hanem hogy legyen az egésznek egy vonala. Szokták tőlem kérdezni, hogy mégis hogy van az agyam összerakva, hogy elkezdek egy történetet, aztán teszek egy kitérőt, még egyet, ők meg végig azon izgulnak, visszatalálok­e az eredeti sztorihoz. Közben meg szétröhögik az agyukat. Egyébként mindig befejezem az elejtettnek tűnő történeteket is, megválaszolok minden kérdést. Pelenkaöltésnek hívom ezt a fajta előadásmódot. Mások ritkán csinálják, de nekem így van az agyam bekötve.

– Politikáról nem szokott beszélni a műsoraiban. Mi ennek az oka?
– Akkor lenne érdemes foglalkozni a politikával, ha nem lenne önmagában is humoros. Én nem érzem szükségességét, hogy elkezdjek politizálni. Egyrészt nem vagyok politikus, másrészt manapság egy sarkos véleménynyilvánításban sokan nem a humort értékelik, hanem azt kezdik el kutatni, milyen érdek állhat mögötte. És mivel a magyar ember irigy, a legtöbbször arra jutnak, hogy biztos nyerészkedésről lehet szó. Mindez hatványozottan igaz, ha a téma a politika. Arról nem beszélve, hogy a csapból is a politika folyik. Ha valaki eljön a műsoromra, akkor valószínűleg szórakozni szeretne. Miért kellene belevinni olyat, ami egyesek számára sértő, kihívó, másoknak degradáló, vagy taszító lehet? Így csak magamat tenném ki céltáblának. Ha kicsit emelkedettebben akarok fogalmazni, a humor egyfajta gyógyítás, ezért nekem már megéri, ha két órára elfelejtik a nézők a közéletet és felszabadultan nevetnek. Természetesen volt és lesz is politikai humor. Csak Magyarországon nehezen fogadják el, pedig XIV. Lajos óta tudjuk, hogy ez mindig a fennálló hatalom ellen szól. Mert ha mellette beszélnénk, akkor úgy hívnák, hogy nyalás. Persze véleményem, mint mindenkinek, nekem is van.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Badár Sándor szerint nem kell színezni, ami már eleve vicces
[/caption]

– A színpadon állva azonnal látja a közönség reakcióit. Zavarja, ha valaki nem nevet, esetleg ásítozik is?
– Nemrég egy fellépésen egy fickó a harmadik sorban a műsor legelején letette a fejét és gyakorlatilag végigaludta a másfél órát. Arra sem ébredt fel, hogy a többiek az asztalt meg a térdüket csapkodták jókedvükben. Az illető úriember valószínűleg termelési értekezleteken meg igazgatósági gyűléseken nőtt fel, és ahhoz szokott hozzá, hogy amint leül, rögtön elszundít. Én ezt jó néven vettem, mert régen a vasútnál sok olyan oktatáson vettem részt, amelyekről utólag fogalmam sem volt, miről szóltak. Eljött, megvette a jegyet, akkor miért zavarna, ha kicsit pihen?

– Ha már a vasutat hozta szóba: annak idején mi tartotta 12 évig a MÁV-nál? Gondolom, nem a bakterségtől a forgamirányításig vezető karrierlehetőség.
– Ami akkor és kicsit most is izgat a „vasutas” életben, az a személyes szabadság. A ''70-es, ''80­as években ez nagy átlagban nem adatott meg, mert irányítottan folyt az élet. Amikor a vasúthoz kerültem, furcsamód azt vettem észre, hogy ott bizonyos fokig mindenki szabadon tevékenykedik. Bele vannak szorítva egy rendszerbe, de a főnök nem áll állandóan a hátuk mögött, és önállóan döntik el, mikor mit tesznek. Jó, van egy menetrend, de az senkit nem zavar! (nevet) A legérdekesebb az volt, hogy a sokdiplomástól a börtönből éppen szabadultig mindenféle alakkal lehetett a vasútnál találkozni. Izgalmas gyűjtőhely volt. Itt nagyon hamar elvált, ha a valakinek nem tetszett a másik, mert megmondta. Az is gyorsan kiderült, ha valaki nem értette a munkáját, mert nem ment a vonat. Jól éreztem magam ebben a közegben. És persze fiatalemberként az is nagyon tetszett, hogy az átlag feletti fizumért nem kellett gürcölnöm. Ráadásul egész Európára ingyenjegyet kaptam. Többször megtörtént, hogy pénteken reggel én indítottam el a vonatot, majd amikor már vagy 40-nel ment, felugrottam az utolsó kocsiba, és elvonatoztam Dortmundig. Kedd este pedig már én fogadtam a szerelvényt, legalábbis az első kocsiban ülve beírtam a naplóba, hogy láttam beérkezni a pályaudvarra.

– Egyik barátom szerint Önnek minden története valós, a másik viszont amondó, gyököt lehet vonni az előadottakból. Úgy tudok igazságot tenni közöttük, ha felteszem a kérdést, mégha sablonos is: mennyit tesz hozzá a sztorikhoz?
– Nemcsak újságírók, hanem a nézők is mindig ezt firtatják. Durván tíz százalék az adalék. Szerintem nincs értelme azt megszínesíteni, ami már amúgy is izgalmas. A humor, főleg a magyar embernek való egyfolytában ott van közöttünk. Az utcán hever. A mindennapok emberei között is találni egy csomó jópofa figurát, aki sztorijaival a maga közegében nagy sikert arat, csak nem tudna fél, egy vagy akár hét órát is a színpadon tölteni (Badár Sándor egyszer hét és fél órán át beszélt a közönséghez a Szegedi Ifjúsági Napokon – a szerk.). Ezért vagyunk mi stand up­osok, akik összecsipegetjük ezeket a dolgokat, és egy másfajta fűszerezéssel tálaljuk, itt-ott belecsempésszük a műsorba. Ha a vicces esetek magával az előadóval történnek meg, akkor isten kegyeltje, hogy nem kell mástól kölcsönkérnie.

– Nyilván egy humoristának is lehetnek rossz napjai, és nem várható el, hogy minden szituációban mondjon valami poénosat.
– Persze, mi sem hordjuk haza a munkát, ahogy a sebész sem állít be leműtött lábakkal. Szokták tőlem kérdezni, hogy otthon is ilyen vicces vagy? Hát a családom számára nem. Sokat nevetünk, de természetesen előfordul, hogy kiabálunk, vagy netalán veszekszünk. Az alkotótevékenység a színpadon kezdődik. Ilyenkor mindegy, hogy színházban, vagy népünnepélyen adunk elő. Léptem már fel 25 ezer és két ember előtt is. A lényeg, hogy győzzünk, és szórakoztassuk őket. A civil élet másról szól.

– Mennyire sűrűek a mindennapjai?
– Vannak olyan időszakok, amikor szinte meg se csörren a telefonom, és nincs arra gondom, hogy mikor hova is kell eljutnom, és hogyan tudom összehozni a programom. Persze ezek jó értelemben vett gondok. Kell néha a töltődés, ilyenkor tudok végre törődni a családommal és magammal is. De annak is nagyon örülök, ha sokat dolgozhatok, mert akkor zajlik az élet. Szerencsére évek óta az a legnagyobb problémám, hogy nincs időm kimenni horgászni, és nem tudom csinálni a csendes őrültek mókáit.

– Nem látom a Karinthy-­gyűrűt a kezén.
– Letettem a lakásban, már nem tudom, hová. Egyébként fontosnak tartom, hiszen a gyűrűt nem dobálják az előadókhoz minden héten. Hozzátenném, rendkívüli dolog bekerülni a rádiókabaréba. Aki eddig eljut, szerencsésnek tarthatja magát, hiszen bekerül egy olyan közegbe, amely kiváltságos helyzetet biztosít számára. Emlékszem, kisgyerekként minden hétfőn a rádiót fülelve ültünk nagymamám konyhájában, ő tekergette a gombot, majd amikor kezdődött a kabaré, végig lepisszegett. Én meg nem értettem, miért csitteg, hiszen úgyis csak azt hallani, hogy nevetnek. Később már fogtam a poénokat, majd kiderült, én is tudok humorosokat mondani. Amikor meg részese lettem a kabarénak, átéreztem a felelősségét is, hogy ezt aztán figyeli az egész ország, sőt az internetnek köszönhetően bárki bármikor újra felidézheti. Ott humorista-felelősséggel dumálunk. A kabaré rangot ad, és a díj számomra azt fémjelzi, hogy méltónak találtak az ottani szereplésre. Jó érzés volt a gyűrűt átvenni. Az már más kérdés, hogy az ember később mit csinál vele, hordja-e. Számomra a gyűrű egy állapotot jelent, és az elismerés tudatában továbbra is próbálok humorosan élni.

Névjegy – Badár Sándor

1964. február 8-án született Jászberényben. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatára járt. Az iskola után 12 évig a vasútnál dolgozott, először bakterként, majd forgalomirányítóként. Közel 40 magyar filmben szerepelt, például a Vattatyúkban (1990), a Roncsfilmben (1992), az Európa Kempingben (1992), a Bolse vita-ban (1996), a Kontrollban (2003), a Nyóckerben (2004), a Hasutasokban (2006), a Papírkutyákban (2009). Szőke András filmjeinek állandó szereplője. Szöveget nem szeret tanulni, a felvételeken legtöbbször improvizál. Nem hivatalos rekordként egyszer hét és fél órán át beszélt a közönséghez a Szegedi Ifjúsági Napokon. Horváth Jánossal közösen írt könyvei: Jappán – Retró útikalandkönyv, Ámerika Avagy A Véredény Nyomában (2007), Közép Európai Kalandok (2009), Határtalanul (2013). Albertville-ben, az 1992-es téli olimpián magyar kutyaszánhajtó válogatott tagja volt. Kőváry Barnával 2011-ben elindult a Budapest Bamako Rally-n, ebből szintén készült film Magyarok menni Bamako címmel. A stand up comedy egyik hazai elindítója. 2011-ben megkapta a Kossuth Rádióban hallható Rádiókabaré Bon-bon díját, 2013-ban pedig a magyar humoristák legnagyobb elismerését, a Karinthy-gyűrűt.