Félt, hogy a székbe ragad

A hetvenéves művész fél évszázada ott bábáskodott a Holló László Képzőművész Kör létrehozásánál, alkotni azonban csak nyugdíjasként kezdett el. Az agyagozást felesége előtt is két évig titkolta.

– Többek között önnek is köszönhető, hogy létrejött a Holló László Képzőművész Kör. Ugyanakkor 50 évig várt, hogy alkotóként is tagja legyen. Miért?
– Abban az időben nagyon szűkösek voltak a kulturális lehetőségek Félegyházán. Bodor Miklós azonban maga köré gyűjtötte a helyi fiatalokat. Szellemi és alkotó műhelyt hozott létre a szakmaközi művelődési házban, ahol titokban beszéltük meg a világ nagy dolgait. Később csatlakozott hozzánk az irodalmár Illésy Pista bácsi. Előadásokat tartott, verseket szavaltunk, könyveket elemeztünk. Létrehoztuk az irodalmi kávéházat a Virág Cukrászdába, ahol a nagyközönség elé tártuk gondolatainkat, alkotásainkat. Igaz, csak két-három alkalmat élt meg a kezdeményezés, de a szellemiség tovább folytatódott a szakmaköziben. Bátran mondhatom, ez volt a város szellemi bázisa. Gimnázium után a szegedi tanárképző főiskolára jártam, de tanulmányaimat nem fejeztem be. Más terveim voltak. Meg akartam váltani a világot. Ki akartam szabadulni magamból, mindenből. Írni akartam. Végül megszelídültem, beálltam a sorba. Családot alapítottam, és más feladatok jöttek. Belevetettem magam a gazdasági életbe, a húsiparban dolgoztam közel negyven évet.

– Ötven évig teljesen kimaradt az életéből az irodalom és a művészet?
– Csak a munka és a család létezett számomra. Rendszerváltáskor magánvállalkozó lettem, élelmiszer kis- és nagykereskedelemmel foglalkoztam. Az uniós csatalakozás után azonban nehéz volt felvenni a versenyt a multikkal. Úgy láttam, jobb lesz, ha nem vívom tovább ezt a háborút. 2002-ben, hatvanévesen nyugdíjba mentem.

– Honnan s hogyan jött az agyagozás?
– Egy váratlan gerincműtét nagyon megijesztett. Attól féltem, ha a beavatkozás nem sikerül, székhez ragadok. Féltem attól, hogy rokkantként nem tudok majd mihez kezdeni. Ezért megkértem Dobos Zsuzsa, helyi fazekast – akit régóta ismerek – tanítson meg agyagozni. A műtét jól sikerült, utána el is felejtettem az egészet. Aztán nyugdíjasként rám szakadt a nagy szabadság. Készültem rá, már korábban vettem egy tanyát, ahol gazdálkodni akartam. Csakhogy kapálás helyett titokban elkezdtem gyúrni az agyagot. A formák pedig egyre jobban jöttek és jöttek… De csak két év gyakorlás után mutattam meg az első darabokat a feleségemnek és a barátaimnak. Meglepetésemre mindenkinek nagyon tetszettek. A Rocktárban egy közös tárlaton állítottam ki először munkáimat. Azóta már több kiállításon is részt vettem. Nagyon jó érzés, ha másnak is tetszenek az alkotásaim, mert ez olyan, mint egyfajta találkozás. Létrejön valamilyen rezonancia az anyag, a néző, és közöttem. És ez mindig erőt ad az alkotásokhoz. De még így is tíz év kellett ahhoz, hogy elég bátorságot érezzek magamban egy önálló kiállításhoz. Most éreztem elérkezettnek az időt a bemutatkozáshoz.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Ha ráérez egy formára, akkor a maga törvényei szerint készíti el
[/caption]

– A tárlatot Schéffer Anna keramikus, az Országos Képző- és Iparművészeti Társaság elnöke nyitotta meg. Miért ő?
– Az volt a célom, hogy olyan keramikus mondjon ítéletet munkáim fölött, aki tárgyilagos. Barátaim és családtagjaim ugyanis elfogultak, Schéffer Anna viszont őszintén rávilágított a hibáimra. Szavaiból okulva határoztam el: megtanulom a szakmát, és beférkőzöm valamelyik iskolába. Egy ilyen célkitűzés egy hetvenéves ember szájából lehet, hogy mosolyt fakaszt, de, szerintem soha sem késő tanulni! Eddig mindent magamtól kísérletezgettem ki. Ha úgy van kedvem, napokat töltök műhelyemben, de olyan is előfordul, hogy hetekig hozzá sem nyúlok az agyaghoz. Ám ha ráérzek egy formára, akkor a magam törvényei szerint készítem el. Persze a végén soha sem olyan lesz, mint, amit megálmodtam.

– A kiállított kerámiák egyikét Marci unokája készítette. Ön sírva fakadt amikor Schéffer Anna felhívta rá a vendégek figyelmét…
– A család nagyon sokat jelent számomra. Boldog vagyok, hogy közülük legalább egyet sikerült „beoltani” az agyagozással. Nagy örömmel tölt el, hogy a legkisebb unokám gyakran megfordul a műhelyemben, és szívesen veszi kezébe az agyagot. Szeretném, ha megőrizné és tovább vinné a nagyapa hagyományát.