Az ötödik legjobb novella: Szenteste

Edit végzett a porszívózással és kiment a konyhába, előmelegítette a gázsütőt. A mákos és diós bejgliket megkente tojássárgájával, és elégedetten csúsztatta a két tepsit a sütőbe.
– Így ni! – mondta –, már csak az ünnepi terítés van hátra, na meg a fa díszítés.
Már nagyon fáradtnak érezte magát, de hajtotta a vágy, hogy Laurának igazi boldog karácsonyt teremthessen, csillogó díszes fenyőfával játékokkal, úgy ahogy ő mindezt megkapta szüleitől gyermekkorában. Az ötéves lányka a szobában üldögélt a szőnyegen, kezében kedvenc babájával, és kutyusos mesekönyvéből „olvasott” neki mesét. Laura mint tavaly, most is kiskutyát kért az angyalkától a levélben, amit anyukájával írtak meg, és együtt dobták be a sarki postaládába.
Férje, János lépett a konyhába, kezében az elmaradhatatlan sörös üveggel. Méltatlankodott, szapulta nejét, amiért még mindig nem vacsorázhat. Lustának, szerencsétlennek titulálta, szerinte már mindenki tömi ilyenkor a bendőjét, de neki csak ilyen ügyefogyott,  semmirekellő asszony jutott.
Editnek minden sértő szó most duplán fájt, hiszen napok óta csak dolgozik, nagytakarít, vásárol, süt-főz, de a férje bezzeg az ilyesmikből sosem vette ki a részét.
Ő ehelyett csak inni, veszekedni, kötekedni szeretett mindenkivel. Az asszony már maga sem tudta, mi tartja itt mellette, talán a megszokás, vagy a félelem? – vagy mindkettő.
– Kérlek menj ki a kamrába, és faragd a fenyőt a talpba, legalább ennyit csinálj te is, akkor hamarabb elkészülünk! – válaszolt elfojtott indulattal felesége.
A férfi üvegestől, szitkozva az egész ünnepet, kivonult kezében egy konyhakéssel.
Már kisült az illatos kalács, de János még mindig odakint hadakozott a másfél méteres fával. Kapatosan sehogyan sem sikerült belepasszintania a fém talpba, az mindig eldőlt.
Edit ezért kiment utána, és kissé már türelmetlenül kérdezte: – Kész vagy már végre? – Igyekezzünk, mert nem tudunk a fadíszítéssel estére sem végezni, nem szeretném ha Laura meglátná.
Te ne sürgess engem állandóan! – Hát nem látod, hogy görbe ez a rohadék fa? – förmedt nejére.
Edit segíteni akart, ezért egyenesen megfogta a fát és lenyomta a talpba, de ekkor János felüvöltött, elvágta a kezét a késsel, és ettől úgy bedühödött, hogy átkozódva feleségére támadt. A kezében levő késsel csapkodott felé, majd azt ordítozta szikrázó szemmel: – Ha nem hagysz békén ezzel a szemét vacakkal, megnézheted magad, úgy kidekorállak, az anyád istálát! Értve vagyok?
A fenyő eldőlt, és az ittas férfi keresztül esett rajta, ezt az asszony kihasználta, és bemenekült előlle a házba.
A kabátaikat és táskáját felkapta, majd a szobába rohant, kislányát septében felöltöztette, cipőjét már a kapuban húzta fel a rémült, riadt gyerekre.
Már sötétedett, lassan terítette csillagos palástját a kisváros utcái fölé az este.
Edit összehúzta magán szorosan kabátját, kapucniját is felhajtotta, majd a kislányán is eligazította a sálat, sapkát, féltette a feltámadt hideg széltől.
Visszhangzott a néptelen utcán csizmája koppanása, Laura ott lépegetett mellette, és kezében még ott szorongatta kutyusos könyvét. Egyedül férje tiltakozása miatt nem mert soha lányának kiskutyát haza vinni. János utálta a kutyákat, azt mondta: – „büdösek, bolhásak, és sokat zabálnak”.
Laura sírdogált, éhes volt, meg fázott és állandóan azt tudakolta, hogy mikor mennek már haza. Edit csitítgatta, de nem tudta maga sem, hogy most hová merre menjenek, fogalma sem volt hol töltsék az éjszakát. Azt tudta csak biztosan, hogy haza nem mehetnek.
A hó lassan szállingózni kezdett, és már megmaradt a fák ágain, autók tetején, őket is csendesen belepte. Befordultak egy kisutcába, azt gondolta az asszony, így lerövidítheti az utat a pályaudvar felé.
Igyekezett a sötét utcácskából mielőbb kijutni a főútra, számára is szorongást okozott a gyéren megvilágított hely.
Ekkor két sötét alak lépett eléjük hirtelen, egy kapualjból, hajléktalanok lehettek. A magasabb azonnal pénz követelt, borissza hangon fenyegetőzött. Ezután durván rángatni kezdte a kabátját, hogy azt is adja nekik.
Editben még a vér is meghűlt, de aztán az adrenalin magasra szökött ereiben, ellökte magától támadóját, de az pofon vágta.
Ekkor Laura  sikoltozni kezdett, ahogy a torkán kifért, és ez mentette meg őket. A közeli ház udvarán villanyt gyújtottak, és szitkozódó férfi jött ki a házból.
– Ki a fenék maguk, takarodjanak innét, mert kiengedem a kutyát! – kiáltotta.
A két útonálló erre futásnak eredt, és hamarosan eltűnt a nő szeme elől. A felbőszült ember nem ébresztett Editben bizalmat, így ő is megszaporázta lépteit, és maga után vonszolta a fáradt, ijedt kislányát.
Keményen szikráztak odafent a csillagok a hideg estében. A házak ablakszemei sárga meleg fénnyel tekintettek az üres utcákra, és színes villódzó fények hirdették a feldíszített fenyőfák ünneplős békességét.
A következő kisutca végére érve, egy nagy világos bundájú kutyát pillantottak meg, egy felborított szemetes kukában keresgélt éhesen, némi maradék reményében. Közelebb érve, a kutya is felfigyelt rájuk, és felénken, bizalmatlanul nézte a két alakot.
Edit táskája alján keresgélt, pár szem kekszet talált is, hármat Laurának adott, ő is bekapott egyet, az utolsót a kislánynak nyújtotta, hogy adja ennek a szegény, sovány kutyának. A gyerek örömmel vette át és szólongatta a nagy sárga labradort, aki ezután megbátorodva, hozzájuk lépett, és finoman kivette Laura kezéből a kekszet. A kislány simogatta a barátságos állat fejét, majd anyjára tekintett, aki szavak nélkül is értette őt. Edit bólintott, és ezzel elindultak most már hárman a vasútállomás felé.
Nagy pelyhekben szakadt a hó, és az északi szél meg-meg kavarta, arcukat pirosra csípte a hideg, a hó minden rést megtalál ruhájukon, de ők csak némán, nyakukat behúzva a sötétben.
A puha csendet csak egy árva kis kuvikk hangja törte meg, ott leskelődött az állomás egyik fáján.
Éppen kihúzott az utolsó vonat a sínekről mikor odaértek, ma már nem indítanak többet az ünnepek miatt, tudta azt az asszony is.
Tanácstalanul nézett körbe az üres peronon, hová húzódhatnának be, hol tölthetnék el biztonságban az éjszakát. Tekintete a régi omladozó váróteremre tévedt, és úgy döntött, oda mennek, talán nyitva lesz. Az ajtót nyitva találta, ennek igen megörült, beléptek. Csodák csodája, még a villany is világított, amikor felkapcsolta. Odabent hideg volt de legalább nem esett a hó, és nem fújt a szél.
A váróterem kongott az ürességtől, egyedül egy kopott, roskatag pad árválkodott a belső sarokban. Edit megmozgatta, gondolta elbírja őket, majd mindketten elhelyezkedtek rajta, és jó szorosan magához ölelte kislányát, aki szinte azon nyomban el is aludt a fáradtságtól. A nagy kutya is melléjük telepedett, és igyekezett minél közelebb bújni hozzájuk így melegítette jótevőit.
Futva, lihegve érkezett az állomásra egy magas, zöldkabátos férfi, de már csak a vonat messzi sípolását hallotta, lekéste az utolsó vonatot. Csalódottan, tétovázva baktatott a peronon, nem tudta most mitévő legyen. Fényt látott a régi váró ablakán kiszűrődni, ezért arra ment és benyitott. Meglepődött a három hontalant látván. Gondolta ők is talán elkésett utasok, ezért megszólította a nőt.
Ekkor a labrador mélyen morogni kezdett, felült a padon, de aztán már a farkát csóválta, érezte, hogy nincs mitől tartani, mert ez jó ember!
Rövid beszélgetésükből megtudta Edit, hogy a férfi Szegedre szeretett volna utazni, és Tóth Balázsnak hívják, a közelben lakik. Mivel kellemes jó modorú embernek látta, elfogadta meghívását a házába.
– Ne féljen –, bíztatta kedvesen a férfi –, ennél higgye el sokkal kellemesebb, és biztonságosabb lesz az éjszakájuk, hiszen itt meg is fagyhatnak. A kicsi, de rendezett házba lépve az asszony levetkőztette az átfagyott gyereket, és örömmel fogadta el a felé nyújtott forró teát, és a kistányéron behozott zsíros kenyeret. Balázs kezében egy piroskockás pléddel mentegetőzött. – Sajnos csak ez van idehaza, nem vásároltam az ünnepre, mivel egy hétre akartam elutazni – mondta kissé zavartan.
Edit a jó meleg cserépkályhának vetette hátát, és megnyugtatta a férfit, hogy nekik ez is igazi lakoma most, hiszen már farkaséhesek. Megvacsoráztak, és a kislányt a kanapéra fektette le édesanyja, betakargatta megcsókolta, és leült a hintaszékbe. A kislány elaludt, mellette szuszogott az aranyszínű labrador és lábát kezére tette, úgy tűnik ők már egymásra találtak, örök barátságot kötve.
Az ablak előtt egy asztalkán méteres karácsonyfa állott, díszei csillogtak a kislámpa fényében, a nő gyönyörködve nézte, a férfi elkapta a merengő tekintetét, és a fácskához lépett. Meggyújtott egy csillagszórót rajta és a mellette álló ezüst gyertyát.
– Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok! – szólt hátra tekintve a szép barnahajú asszonynak.
– Köszönöm szépen, nem is tudok mit mondani. Ön igazán nagyon kedves, egy életre lekötelezett, csak az ég tudja mi lett volna ott kint maga nélkül velünk – érzékenyült el a nő hangja, és nem húzta el kezét, a simogató meleg nagy kézből.
Így ültek ott kéz a kézben, a pislákoló meleg fényben, és hallgatták a csillagszóró pattogását.
Amikor az utolsó apró csillagocska is kihunyt, a férfi szelíd hangon mesélt életéről, özvegységéről.
Edit figyelmesen hallgatta őt, és megnyugvást, sőt boldogságot érzett magában, ez a hang biztonságot sugárzott és szeretetet, gondoskodást, amiben neki még soha nem volt réésze, de érezte, mindig is erre vágyott, mintha már időtlen idők óta ismerné ezt az embert, gondolta jólesően, és szemét elfutották a könnyek.
Odakint pedig egyre nagyobb lett a puha csend, miként vastagodó paplanját húzta magára az öreg tél.