A hatodik legjobb: A karácsonyi fénysugár

Hortobágyi Ágnes: A karácsonyi fénysugár

1972. december 20, Hanoi, Vietnám
Már két napja tartott. Már második napja mást sem hallottam, csak az amerikai légierő repülőinek süvítését, a fülsüketítő robbanásokat közelben és távolban, a sebesültek segítségért kiáltó hangját, a halottak hozzátartozóinak keserves sírását, a főnővér és az orvos utasításait. Önkéntes, kisegítő ápoló voltam egy iskolából kialakított kórházban. Naponta átlag 100 új embert hoztak be ide a fa rudakból és lepedőkből összetákolt hordágyakon, és mi próbáltunk rajtuk segíteni, vagy megadtuk nekik a végtisztességet, ha már elkéstünk. Meghallgattuk az emberek történeteit, aggodalmait, próbáltunk reményt ültetni beléjük. Szükségük is volt rá, az úgynevezett „kórház” felszerelése ugyanis elég csekély volt, ruhákból csináltunk kötszert, és az ópiumkészlet is jelentősen megcsappant. Az élelemellátás sem volt elegendő a sok megtört, legyengült szervezet számára. Aznap estére ígérték az újabb szállítmányt, de nem nagyon reménykedtünk. Mások szerint a katonáknak nagyobb szükségük volt rá. Nem gondoltak ezekre a szegény emberekre, akik miattuk, és a háború miatt kerülnek ide, és fognak még idekerülni.
Megérkezett az új „szállítmány”. De nem élelemből, gyógyszerekből, ó, nem. Hanem emberekből, sebesültekből. Leraktak előttem egy hordágyat. Egy kislány feküdt rajta. Alig öt éves lehetett. Nem is volt még teljesen tisztában a háború fogalmával, mégis meg kellett tapasztalnia a hatásait. Az utolsó bombázáskor összeomlott a házuk, ráesett egy gerenda, súlyosan megsértve az oldalát. Óvatosan áttettem a legközelebb álló ágyra, szaladtam kötszerért, vízért, kimostam és elláttam a sebét, majd bekötöztem. Fájdalomcsillapítóra nem volt szüksége, még nem tért magához. Még nem érzett fájdalmat. Nem volt időm, hogy leüljek mellé, és nézzem azt a bájos kis arcot, amelynek vonásai még a koszosan, maszatosan is kivehetők voltak. Fekete haja két copfba volt fonva, de az egyik már szinte teljesen szétbomlott. Szólt az orvos. Otthagytam, hogy segítsek a többi betegnél is.
Másnap magához tért. Mosolyogva nézett rám kék szemével, mikor odamentem hozzá. Napok óta ez volt az első mosoly, amit láttam.
- Mindjárt karácsony van! – közölte velem sugárzó arccal.
- Igen – mosolyogtam vissza. – És mit kértél a Jézuskától?
- Az titok – felelte sejtelmes arccal, továbbra is mosolyogva.
Kérdezősködni kezdtem az emberektől, és kiderült, hogy a kislány árva, a szülei pár hónappal ezelőtt haltak meg, azóta egy rokon családnál lakott.
Boldog voltam, amiért nem ment el a szüleivel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy pont ezért hagyták még itt a földön ezt a kis angyalt, hogy egy kis derűt és jókedvet hozzon az embereknek. Egy nappal később már kiszállt az ágyából, sétálgatott, és szóba elegyedett a betegekkel. Nevetését hallva mindenkinek mosoly terült szét az arcán. Mindig vidám volt, és mindenkivel kedves, 23-án néha még dalra is fakadt, karácsonyi dalokat énekelt. Azt mondta, gyakorolnia kell másnapra.
Egyik alkalommal, mikor a szűkös vacsoraadagokat osztogatva jártam végig a termet, majd’ elejtettem a kosarat meglepetésemben. A kislány ott ült az egyik beteg ölében - aki, mióta gyászolja a fiát, nem szólt senkihez egy szót sem -, és törölgette a könnyeket az asszony arcáról. A gyerek súgott valamit a fülébe, mire az asszony arcán megjelent egy halvány mosoly.
Kész varázsló volt. Képes volt örömet varázsolni az arcokra, reményt a szívekbe. Mindenki hálás volt neki a változásokért, amelyeket a régi iskola falai közötti légkörben hozott létre.
Eltelt még egy nap. December 24., Szenteste napja. Reggel, mikor felkelt, végigjárta az összes ágyat, minden beteget, ápolót és orvost megölelt, megpuszilt és boldog karácsonyt kívánt. Azt mondta, hogy sajnos nem tud mást adni, csak hogy mindenkit szeret. De ez számunkra még több is volt, mint amennyit remélhettünk volna arra a karácsonyra.
Délután a doktor visszaparancsolta az ágyba. Én is láttam, hogy nincs minden rendben. A tegnap még pirospozsgás arca sápadtra változott, visszatért a láza is. Estére még magasabb lett, hideg vizes borogatásokkal próbáltuk lehűteni forró arcát, homlokát. Az orvos nem igazán értette a hirtelen állapotromlást, előző napokban még arra számítottunk, hogy teljesen rendbe fog jönni. Végül kijelentette, hogy ennek bizonyára az az oka, hogy nem maradt ágyban, és a még összeforratlan sebével rohangált az akár fertőző betegekhez is, ölükbe mászott, ölelgette őket. Úgy éreztem, ez szemrehányás nekünk, hogy miért hagytuk ezt. Hogy miért nem akadályoztuk meg, hogy egy kis fényt vigyen az emberek életébe…
Éjszakára gyertyákat gyújtottunk, hogy egy kicsit karácsonyi hangulatot teremtsünk. De már nem volt az igazi.
Én a kislány mellett virrasztottam. Gyakran már nem is volt magánál. Éjfél előtt pár perccel magához tért. Utoljára. Ahogy nézett rám, csillogó szemével, nem bírtam tovább, sírva fakadtam. Ő rám mosolygott, és megsimította a karomat.
- Ne legyél szomorú. Ezt kértem karácsonyra. Megyek anyáékhoz…