A novellapályázat első helyezettjének írása

Schindler Zsófi: Szenteste történt

Az utak jégtől csúsztak, amit finoman, akár süteményt a porcukor, befedett a hó. A házak ajtajain hetek óta koszorúk, az ablakokban égők jelezték a karácsony közeledtét. Amint az éjszaka lassan beborította fekete palástjával a várost, az ünnep elérkezett. A családok összegyűltek a feldíszített fenyőfánál, a konyhából frissen sült kalács illata terjengett. Ők a szentestét ünnepnek élték meg, de mindig akadnak, akiknek a piros betűs napok a naptárban, így a karácsony is, csak magánnyal szolgál. A kocsmáros ezt nagyon is jól tudta. Így aztán meg sem lepődött, amikor vendéget jelezvén megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő. Hideg levegő áramlott a meleg helyiségbe, aztán az ajtó csukódott. Talpig feketébe öltözött férfi lépett a pulthoz, kezében színes ajándékzacskót szorongatott. Hajában sűrű, kövér hópelyhek ültek. Sápadt arca kipirosodott a hidegtől, mélyen ülő, fekete szemeit elmélyült ráncok keretezték.
– Kellemes ünnepeket! – mondta, és mosolyt próbált erőltetni beesett arcára.
– Magának is, uram – felelte a pultos. – Mivel szolgálhatok?
– Valami töményet kérek.
A férfi leült egy székre:
– Nem sok esélyt láttam rá, hogy lesz olyan hely, amit nyitva találok.
A kocsmáros leemelt egy üveget a polcról:
– Megmondom őszintén nem sok esélyt láttam rá, hogy lesz olyan ember, aki betér – hazudta, remélve, hogy így beszédbe elegyednek.
Lecsapott a pultra két poharat, és mindkettőt színültig töltötte az imént kézbe vett üveg tartalmával. Az egyiket aztán a vendég elé tolta, ő maga koccintásra emelte a sajátját.
– Ha úgy gondolta senki sem jön, miért nem zárt be? – tette fel a logikus kérdést a férfi. – Elvégre szenteste van.
Koccintottak.
– Nincs jobb dolgom – vont vállat a kocsmáros, és kortyolt az italból. – Na, és maga hová tart, ha megkérdezhetem? – fejével az ajándékzsák felé intett.
A férfi elrakta a poharat, szemében furcsa fény csillant:
– Öhm…a kislányomhoz – megköszörülte a torkát, majd rövid hezitálás után egy babát húzott elő a szatyorból. Mindig ilyenre vágyott – lerakta a játékot a kopott pultra.
Göndör, szőke hajú baba volt kék ruhában, melyet fényes fehér anyagból készült virágok díszítettek.
– Szép – bólogatott a kocsmáros bár az ilyesmikhez nem értett – Szép. Biztosan örülni fog.
– Remélem – a vendég arca elkomorodott – rég láttam – azzal visszasüllyesztette az ajándékot a zacskóba.
– Válás? – kérdezte az öreg, és a férfi arcát fürkészte.
Az először megütközve nézett rá aztán vállat vont:
– Igen. Így is lehet mondani.
A kocsmáros a fejét csóválta. Hallgattak. A rádióból karácsonyi dalok szóltak,egy ismert gyermekkórus előadásában. A csilingelő hangok, mintha angyalok torkából törtek volna elő, betöltöttek minden apró zugot a teremben. A vendég körbejáratta tekintetét a sörözőben. Pillantása elidőzött a söntés felett kifeszített pislákoló égősoron. Egyszerre azonban egész testében megrázkódott, mint aki egy álomból ébredt és felállt.
– Ideje, hogy induljak, a kislányom már vár rám – kapkodva elővette a pénztárcáját. – Mondja,mennyivel…..
– Hagyja. Semmivel – intett a kocsmáros. – A vendégem volt.
– Ez esetben köszönöm – felelte a férfi megilletődve, és kezébe vette csomagját. – Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt! – búcsúzott a kocsmáros és a férfi kifordult az ajtón és eltűnt az éjszakában.
A pultos még nézett utána egy darabig, aztán magára öltötte kopott szövetkabátját, amely addig a radiátor melletti fogason lógott. Kellemesen átmelegedett.
Zsebéből előhúzta egyetlen elnyűtt, kötött sálját, és a nyaka köré tekerte vastagon, hogy az orráig fedje az arcát. Kikapcsolta a rádiót, eloltotta a villanyt, s utolsót szippantva a melegből, kilépett az utcára. Hiába az óvó sál, a jeges szél azonnal az arcába csapott. Megborzongott. Sietve bezárta az ajtót, aztán kezét zsebébe süllyesztette. Nyakát behúzva vágott neki a néptelen városnak. Szapora léptei alatt ropogott a friss hó. Nem kellett messzire mennie. Azzal, hogy keresztülvágott a temetőn, megrövidítette az utat.  Távolról úgy tűnt, mintha az égen fénylő néhány csillag egy hatalmas tükörben nézegetné magát. Közelebb érve azonban kivehetővé vált a sírkövek sziluettje és a rájuk elhelyezett apró mécsesek. Rendezett sírok mellett haladt el, a legtöbbön gyertya égett. Némelyikre néhány fenyőágat is helyeztek, melyeket szépen befedett a hó. Az egyik sírnál azonban megtorpant. Azt hitte a képzelete játszadozott vele. A hófehér márványon ugyanis egy baba ült. Egy szőke hajas baba. Göndör tincsei átnedvesedtek, ahogy kék ruhácskája is, amin a virágok olyan fehérek voltak, mint maga a márvány,amin a játék pihent. A kocsmáros közelebb hajolt hozzá. Micsoda véletlen. Nagyon hasonló, ha éppenséggel nem ugyanolyan. Az este folyamán másodszor találkozik vele. Tekintete a sírfeliratra siklott. Egy kislány. Nyolc évet élt. Tavaly hunyt el. Az öreg tekintete a z aranykeretbe foglalt fényképre tévedt. Mosolygós, fehérbőrű kislány, huncut zöld szemekkel. Hosszú, barna hajában piros csat csillant. A kocsmáros emlékezetébe idézte vendége arcát, s közben felváltva pillantott a babára és a fotóra. Igen, az az ember egészen biztosan egy ilyen babát mutatott. Az nem kérdés. Éppen a kislányának vitte. Furcsa egybeesés. Újra a fényképet fürkészte, amikor szipogás ütötte meg a fülét. Döbbenten kutatott a hang forrása után. Biztos, hogy valahonnan közelről érkezett. Tett egy bizonytalan lépést oldalra, s akkor megpillantotta a hólében kuporgó, sötét alakot. Azonnal felismerte, de semmit sem értett. Vagy éppen mindent, csak egészen egyszerűen nem tudta elhinni. Latolgatta, hogy mit tegyen. Mindenképpen akart néhány vigasztaló szót szólni, még akkor is, ha a férfinak semmi szüksége rá. Azonban előfordul, hogy felesleges beszéd helyett többet mond egy mozdulat. A kocsmáros leguggolt a férfi mellé, vállára helyezte hideg, érdes lapátkezét. Az csak akkor észlelte a jelenlétét. Riadtan kapta fel a fejét. Kivörösödött szemeivel rámeredt az öregre. A két tekintet sokatmondón, de egyúttal tele kérdésekkel fonódott össze. A férfi abbahagyta a zokogást, és még a levegőt is visszafojtotta.
– Maga? – suttogta.
A kocsmáros, mintha nem is hallotta volna, szánakozva ingatta a fejét:
– Nem értem – bár tudta, hogy nem is kell értenie. Semmi köze hozzá.
A férfi szemébe újra könnyek gyűltek:
– Hisz mondtam, hogy elváltunk – arcát tenyerébe temetve zokogott.
A kocsmáros az égre emelte tekintetét. Mintha egy angyal suhant volna el a távolban. Fehér bőre kiviláglott a sötétből, hosszú, barna haja uszályként lebegett mögötte. Huncut, zöld szemei mosolyogtak. Talán képzelődött, de a szél, mintha azt susogta volna: Apa, ne sírj!

Kedves Baonozók!

A novellapályázat győzteseinek írása a Petőfi Népében való megjelenést követően kerül fel a baon.hu-ra. A lapban való pontos megjelenést pedig annak szerkesztői tudják. Annyit azonban bizton állíthatunk: senki sem marad ki! A három legjobb és a három kiemelt novella is rövidesen olvasható lesz portálunkon.