Baráti látogatás fegyverdörgéssel

Az a helyzet, hogy ez egy kicsit meredek lesz! – közli velünk Lakatos Csaba őrnagy, az AN-26-os pilótája. – Az amerikaiak csak öt mérföldes körzetben tudják biztosítani a bagdadi repülőtér biztonságát, úgyhogy a leszállást szűk fordulókkal, meredek spirálban tudjuk majd végrehajtani.
A bejelentést mély csend fogadja. A kecskeméti pilóta, látva a megnyúlt arcokat, hozzáteszi: – Azért nem kell aggódni, ez végül is rutinfeladat.
– Neked! – jegyzi meg némi aggodalommal a hangjában Fábry Sándor, majd hirtelen feleleveníti egy hozzátartozója rutinműtétjének történetét. Pilótánk visszaindul a pilótafülkébe, ám mellénk érve halkan megjegyzi: Nincs miért aggódni, fiúk. Nekem is vannak gyerekeim, le fogom tenni a gépet, is ki is hozom Bagdadból, abban hiba nem lesz!  
Nem is lett. Ahogy landolunk, és golyóálló mellényben, sisakban kikászálódunk a gépből, szemünk elé tárul a bagdadi nemzetközi repülőtér. Amerikai katonák mindenütt, a néhány fős fogadóbizottságban egy kiskunfélegyházi százados mosolyog ránk.
Helyet foglalunk a Black Hawk harci helikopterekben, majd felröppenünk a megtépázott, szürke Bagdad fölé. Az egész város úgy zűrös, ahogy van. A helikopter nyitott oldalain két-két lövész pásztázza fedélzeti géppuskával az utcákat, a forgalmat. A levegőben végtelenül sérülékenyek vagyunk, ajánlatos azonnal viszonozni az esetleges tüzet. Már persze, ha még van rá mód…


Kicsit mintha eltúloznák az amcsik a védelmi intézkedéseket. Pilótáink azonban szemtanúi voltak, amint az amerikaik gépre teszik az utóbbi napok katona-halottjainak hullazsákjait. A veszteséglista szinte minden nap új nevekkel bővül.


A NATO bagdadi kiképzőközpontjának főhadiszállása előtt állunk, ami valaha Szaddám kultúrközpontjaként funkcionált. Amíg Szekeres miniszter az itt szolgáló magyarokkal egyeztet, szétnézünk egy kicsit. Hirtelen lövés dördül a közelben. „Harcok?” – kérdezzük izgatottan a bennünket kísérő izlandi katonát. „Ó nem, ez csak kiképzés! Ha harcok lennének, a lövöldözést amonnan, a belváros felől hallanánk!” Néhány perc múlva amonnan, a belváros felől kezdenek dörögni a fegyverek. Eszeveszett szirénázás, a levegőben harci helikopterek dübörögnek a füst irányába. „Na ezek a harcok” von vállat izlandi barátunk.


[caption id="" align="alignleft" width="235"] Fábry Sándor Dizájn Center köteteket és DVD-ket ajándékozott.
[/caption]– Bicskák, és nemzeti trikolór. Szekeres Imre ezeket hozta ajándékba a magyar katonáknak. Fábry Sándor révén az ajándékok sora gyorsan bővül néhány Dizájn Center kötettel, és DVD-vel. A laza, átmozgató telemarketing után rövid beszélgetés következik a fiúkkal. Azt könynyelműség volna állítani, hogy Szekeres Imre és Fábry Sándor túl sok mindenben egyetért a világ dolgait illetően, de abban kétségtelenül közös a nevező, hogy egyformán aggódnak a kint szolgálókért. Ez is valami.



Szekeres Imre hivatalos, baráti látogatást tett iraki hadügyminiszter kollégájánál. Milyen szépen is hangzik mindez, a protokollt éppen csak az rúgta fel, hogy a megbeszélések alatt is dörögtek a fegyverek néhány háztömbnyire. Nem érdekes, most éppen azt ajánljuk fel az új iraki hadseregnek, hogy ha már elfogadták a sok-sok T–72-es harckocsinkat, mi lenne, ha magyar hadiipari cégek tartanák őket karban, és újítanák fel ezeket? Abdul Qader Mohammed Jasim al-Obeidinek – azon felül, hogy eszméletlenül hoszszú neve van –, nosztalgiával idézi fel, hogy maga is harckocsizó volt egykor, és éppen ő vezette be az első magyar ajándék tankot a laktanya kapuján.


 
[caption id="" align="alignleft" width="235"] Emlék otthonra: amerikai és iraki katonák együtt fényképezkednek.
[/caption] A hadügyminisztériumból páncélozott kocsikkal indulunk Szaddám Huszein palotájába, ami újabban az USA nagykövetségeként funkcionál. Hevenyészett városnézés következik, ami vadnyugati tempójú száguldást jelent az ötmilliós város szigorúan ellenőrzött belső zónájában. Az amerikai sofőrök egymás mellett, mögött cikázva igyekeztek megakadályozni, hogy a konvojba idegen jármű furakodjon. Mindenütt őrposztok, amerikai katonák, iraki rendőrök, milicisták.
Szaddám palotája viszonylag épen vészelte át a harcokat. A díszes, arab stílusú nagyteremben a koalíciós csapatok kantinja, és internetes központja működik. Amikor belépünk, katonalányok húznak el előttünk tálcán gőzölgő kávéval, és vállra vetett fegyverekkel. Itt találkozunk a NATO kötelékében szolgálatot teljesítő magyar katonák egy csoportjával is. Amíg Szekeres Imre elvonul Casey tábornokkal, bagdadi főparancsnokkal tárgyalni, mi a mieinkkel beszélgetünk.



Az AN–26-os készen áll a felszállásra. Sajnos a landolás során prezentált spirál-zuhanórepülést nem lehet felfelé is megismételni, viszont vigasztalásul megtudjuk, hogy nagy sebességgel, alacsonyan kihúzunk Bagdad fölül, hogy a hőkövető rakétáknak és egyéb fegyvereknek minél kisebb esélye legyen leszedni az „Ancsát”. Utóbb megtudjuk azt is, hogy a „kihúzás” közben a pilóták jól látták előttük, a város felett gomolygó füstöt. Bagdadban minden megy tovább…



Visszafelé mindenki a nap eseményeit idézi, egyedül Fábry Sándor mereng hosszan azon, hogy mi a túró köze lehet a katonai mikádónak a japán császárhoz. A delegáció jó nyolc- órás repülés után már magyar légtérben halad, amikor két oldalról kecskeméti vadászgépek, két MiG–29-es sorol mellénk két oldalról. Úgy nevezett Air Patroling részesei lehetünk, ami gyakorlatilag légirendészeti segítséget jelent. A látvány fantasztikus, alig néhány méterre az An-26-ostól fejedelmi légikíséretet kapunk csaknem Pestig. Szekeres Imre nem először lehet büszke katonáira ezen az úton.
És ezzel mindenki maximálisan egyetért.