Pénzről álmodott a talpfákon?

Azt mondják, a részegeknek külön védőszentjük van. Bár a szakirodalom név szerint nem testálja egyetlen szentre sem a kótyagosok megóvását, a szóbeszédnek attól még jócskán lehet alapja. Ahogy őrző-védő angyalok serege vigyázhatott arra a férfira is, aki hétfőn este esett be a sínek közé Kiskunfélegyháza és Lakitelek között. El is nyomta a buzgóság, és míg italgőzös álmát aludta, egy Bzmot motorvonat robogott át fölötte.

A nem mindennapi újjászületés hírére a magyar média jelentős része egyszerre mozdult meg kedden reggel. A mindent az olvasóért elv alapján újságírók tucatjai igyekeztek felkeresni a férfit, akinek nem csak az álmán zakatolt át egy vonat. Ráadásul karcolás nélkül élte túl élete kalandját.

Minden bizonnyal a bulvárlapok és a kereskedelmi média szerkesztői már reggel látták lelki szemükkel a szalagcímet, a riportot és a fotót, ahogy a talpfákra mutat a nagy túlélő: itt feküdt, itt volt a feje, amikor jött a menetrendszerinti vonat. Ő meg éppen gőzöset álmodott, borgőzöset.

De ki is a mázlista?

A sikeres sztorihoz már csak egyetlen dolog hiányzott, maga a mázlista túlélő. Így aztán egy jelentős méretű gépezet indult be. Égtek a szerkesztőségi telefonvonalak, konkurens lapok újságírói fogtak össze a siker érdekében, és egyeztettek. Elkezdődött a szakmai ki mit tud. Ilyenkor persze fontos a helyismeret, a kapcsolat. Így a baon.hu tudósítóját, engem is több kolléga keresett fel, hátha már tudok valamit.

Minden újságíró agya – ilyen szakma ez – egy rugóra járt. Az internetes telefonkönyvbe ütöttük be a nehezen megszerzett és kincsként óvott Ö. István nevet, Kiskunfélegyházán, és vártuk az eredményt. Ekkor már az egyik országos laptól úton volt egy stáb autóval, Kiskunfélegyháza felé. De elindultak a tévések is, és persze, mozgásban voltam magam is.

A világháló telefonkönyve két előfizetőt ismert a városban. Egyiküket azonnal kizártam, a másik viszont érdekesnek tűnt, a vasútvonal közelében él. Hívtam a számot, de csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Konszolidált férfihang. Így ez a próbálkozás sem kecsegtetett könnyű és gyors eredménnyel. De ekkor már nem lehetett visszafordulni. Félúton jártam éppen, amikor kiderült: a pesti bulvárlap csapata már mindkét telefon előfizető Ö. Istvánt megkereste. Az Istvánok jót derültek a sztorin, de – mint várható volt – egyikük sem aludt hétfőn a sínek között.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Krúdy álmoskönyve szerint rosszat jelent a sínek között aludni.
[/caption]

A totális kudarcnak látszó helyzetben azután újabb információ dobta fel a zsurnalisztákat. Él a kiskunfélegyházi Deák Ferenc utcában egy Ö. István, aki nem telefon előfizető. A konkurens kollégákat megelőzve elsőként értem az utcába és csengettem be a keresett házba. Egy másnaposnak tűnő asszony nyitott ajtót. Ezt akkor még jó jelnek találtam. De a nő gyorsan letörte lelkesedésemet. Megesküdött, hogy nem lakik a házban Ö. István. A postásnak is mindig mondja, ne hozzon többet levelet erre a névre.

Az utolsó szalmaszál

Végső elkeseredésemben a helyi rendőrkapitányságon próbálkoztam. Timafalvi László alezredes barátságos volt, de információt ő sem adhatott. Sőt, mint mondta: ők is nehezen boldogultak az ittas férfival, amikor kihallgatták. Az alezredes azért segített: szelvényszám szerint közölte, hogy hol aludt pontosan a városszerte keresett férfi. Kiskunfélegyháza – Tiszaalpár 591.60 szelvény. „Na, ezt találja meg élő ember” – gondoltam csüggedten, de Timafalvi tovább telefonált, és két kollégájától megtudta, hogy a repülőtér után, egy tehenészet közelében keressem a pontos helyet. – Az emberünk meg alkalmi munkás, szóval csak ismeri valaki talán a környéken – bátorított búcsúzóul a városi kapitány.

Hát nem ismerték. A sorra járt tanyákon csak kezüket tárták szét a gazdák. „Ö. Istvánt? Nem ismerem!” Közben a tévéstábok, pesti zsurnaliszták elmaradtak, feladták, visszautaztak. Csak én kutatok tovább a homokos tájban, Kiskunfélegyháza határában, a vasúti sínek mellett.

Van remény

És egészen váratlanul, a sokadik tehenészetben végre, végre, már el sem hiszem… Ö Istvánt ugyan nem ismerik, de megszán a gazda, a barátját tárcsázza – egy másik gazdát – nem ismeri-e véletlenül Ö. Istvánt. Megremegek a választól: igen! Ismeri, sőt még a telefonszámát is tudja. Izgatottan tárcsázom a mobilt, és felveszi valaki: – Ö. István! – mondja. A hangján hallom, hogy még mindig másnapos, de ez most jó hír. Elvégre egy ittas túlélőt keresek: van remény.

Nem árulom el miért akarok azonnal találkozni vele. Mondja, hogy valahol bent van Kiskunfélegyházán, de fogalma sincs, hogy hol. Amit tud: van a közelben egy kocsma. – Utcatábla nincs? – próbálkozom, mire a bizonytalan válasz: talán Dessewffy. Nem megy sehova, azonnal ott vagyok! És már ütöm is a GPS-be a címet.

Cimborák a sarkon

Két tántorgó férfi vár a sarkon. Az egyik a túlélő. Megtaláltam! Ö István, a mi emberünk. Bemutatkozunk, mondom, hogy újságíró vagyok, és a sztorija érdekel. Erre a cimborája lazán térden rúg – elég részeg, így szerencsére csak súrolt a rúgás – és a felmenőimet szidja. A védelmezett haver, Ö. István közben utal rá, hogy hát bizony ingyen nem adja a kivételes élettörténetét.

Próbálkozom: talán egy fröccs megteszi, de rázza a fejét, többre tartja a sztorit. Húzom az árat egy ezresre. Összesúgnak a rugdosós cimborával és kikalkulálják: tízezer. Rázom a fejem, erre ismét megindul felém a haver, de most már nem várom be a rúgást, és én örülök, hogy ez a megbízás félsikerrel, de véget ért.

Vagy mégsem? Egész délután csörgött a telefonom, és jött sms is, hogy mégis mesélne, olcsóbban is, csak beszéljük meg. De nekem ez a riport ott a kiskunfélegyházi utcán a második rúgással befejeződött.

Lehet, hogy a részegekre tényleg vigyáz valaki, elvégre könnyebb megóvni őket egy motorvonattól, mint önmaguktól.