Robert Fico a beneši úton?

„A szlovák politika jószerivel mindent megtesz annak érdekében, hogy ne lehessen szalonképesnek minősíteni” – írtam közel öt évvel ezelőtt annak kapcsán, hogy északi szomszédunk parlamentje a Ján Slota által vezetett, nacionalista Szlovák Nemzeti Párt indítványára határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását (többek között kitelepítését és kényszermunkára hurcolását) törvényesítő Beneš-dekrétumok érinthetetlenségét. És bár a magyar parlamenti pártok egy közös nyilatkozatban ítélték el a szégyenletes aktust, az Európai Unió – amely számára amúgy deklaráltan elfogadhatatlan a kollektív bűnösség elve – csendben maradt. Úgy vélem, többek között ennek is „köszönhető”, hogy a nacionalizmust mindig is szívesen használó szlovák politikusoknak azóta igencsak megnőtt az étvágya, hiszen alig-alig akadt közöttük, aki ne építene az úgynevezett „magyar kártyára”. És itt éppen úgy gondolhatunk Sólyom László akkori köztársasági elnök 2009-es kiutasítására (köztudott, hogy az Európai Bíróság kijelölt főtanácsnoka szerint Szlovákia ezzel nem sértette meg az uniós jogot, ami ezért legalábbis vitatható vélemény) mint a pár nappal ezelőtt kormányt alakító Robert Fico legújabb nyilatkozatára. A miniszterelnök ugyanis egy beiktatási ünnepségen azt mondta, készek a szlovák állampolgársági törvény megváltoztatására (azért, hogy az a más országok állampolgárságát is kérvényező szlovákokat „ne károsítsa”), de úgy, hogy a nagyon sokat és sokak által kritizált jogszabály Magyarország viszonylatában az elkövetkező időszakban is évényben maradna. Történik mindez azért – próbálta megindokolni az eljárást Fico –, mert hazánk sem volt hajlandó a kettős állampolgárságról szóló, Szlovákai által sérelmetett  törvény módosítására.  

Nos, a kérdés nem az, elfogadható-e egy ilyen súlyosan diszkriminatív – s minden bizonnyal az európai jogrenddel sem összeegyeztethető – törvény Magyarország számára, mint inkább az, vajon milyen eszközei és esélyei is vannak az Orbán-kormánynak a helyzet orvoslására. Mert noha Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a köztévében nemcsak arról beszélt, hogy  hazánk a példátlan eset nyomán kész nemzetközi jogi lépéseket tenni, de arról is, hogy az európai fórumokon vívott csatákat „száz százalékig meg  fogjuk nyerni”, jómagam aligha mernék a medve bőrére előre inni. És itt nem kizárólag, sőt, nem elsősorban arra utalok, hogy például egy európai bírósági döntésre az esetek többségében rendkívül hosszú időt – gyakorta éveket – kell várni, mint inkább arra, hogy a Szlovákiával való különböző nemzetközi jogvitáinkból az elmúlt időszakban rendre vesztesen kerültünk ki. Aztán, ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a világon mindenkivel  konfrontálódó, koki- és sallerosztással dicsekvő, a EU-t az egykori szovjet birodalomhoz hasonlító, illetve többször gyarmatosító hatalomnak tituláló Orbán-kormányt az Európai Unióban milyen iszonyú „népszerűség” övezi, úgy könnyen belátható, hogy Semjén optimizmusát erős fenntartással kell kezelni. Amely megállapítás még akkor is igaz, ha meggyőződésem, hogy egy ilyen leplezetlenül diszkriminatív, csakis a magyarokat sújtó törvény  felett Európának egy másodpercig sem (lenne) szabad szemet húnyni. Ám miután ez idő szerint közel s távol nem sok barátunk van, az az érzésem, ezt a harcot egyedül kell megharcolni.   

P. S.: „Nem hiszem, hogy jó így kezdeni, de ha egy ilyen felvetésre kerül sor, akkor azt szívesebben hallgatnám meg személyesen, nem a médián keresztül” – reagált Semjén szavaira Fico, aki azt is hozzátette, készen áll az effajta kommunikációra az Orbán Viktorral való kétoldalú találkozóján is. Erre a tervek szerint április 26-án, Varsóban kerülhet sor a visegrádi négyek találkozóján.