Ha a varázserő elszáll...

Akár magam is írhattam volna azt a publicisztikát, ami az egyik internetes portálon jelent meg, és amely azt állította, akkor, amikor kis hazánk ismét a korábban fűnek-fának elmondott Nemzetközi Valutaalaphoz fordult, nem csupán az Orbánék (unortodox) gazdaságpolitikája bukott meg, hanem a Fidesz egész, az elmúlt években folytatott politikája vallott kudarcot. Igen, én is írhattam volna mindezt, hiszen magam is azt gondolom, a forradalmi kormánypárt által követett politika emberemlékezet óta alapvetően abból a feltételezésből indul ki, hogy a Fidesz első embere és kormányfője (akit egyébként nem kevesen afféle spirituális vezetőnek is tartanak) helyesen ítéli meg a bel- és külpolitikai helyzetet. Hogy ez az alapvetés mennyire is volt indokolt, abba most nem mennék bele, annyi azonban bizonyos, hogy az IMF-hez való szükségszerű, ám ettől még elég lehangoló visszakullogás mindörökre szertefoszlatta az Orbán Viktor politikai zsenialitásáról (avagy inkább tévedhetetlenségéről?) szóló mítoszokat, ugyanis nem csupán arra világított rá, hogy a miniszterelnök milyen tragikusan rosszul mérte fel az  ország és a kormány lehetőségeit, de azt is bizonyította, hogy súlyos – és semmiféle kommunikációval sem orvosolható – hiba volt a párt politikáját  a Vezető vélt csalhatatlanságára építeni. A kérdés innentől kezdve nyilván nem az, lehet-e a „magyar útról”, a „hanyatló nyugatról”, meg az isten se tudja, miről szóló miniszterelnöki kinyilatkoztatásokat készpénznek venni, hanem hogy a pártjában egyfajta „esőcsinálónak” tartott Orbán képes-e a korábbi tekintélyét megőrizni, ezzel együtt pedig a Gyurcsány Ferenc-féle  vesszőfutást elkerülni.

Hiszen a szocialisták egykori elnöke és miniszterelnöke – aki gyakorlatilag a semmiből bukkant elő, hogy a Medgyessy-kabinet gyermek-, ifjúsági és sportminiszteréből előbb az MSZP kormányfőjévé, majd pedig a párt első emberévé váljon – nemrégiben hasonlóan megfellebezhetetlen tekintéllyel bírt a külső szemlélők számára egyébként rendkívül nehezen áttekinthető érdekcsoportokból álló szocialista pártban, mint Orbán. Mindez egyáltalán nem véletlen, lévén Gyurcsány legalább ugyanolyan nagy taktikus hírében áll, mint fideszes riválisa, ráadásul 2006-ban a meglehetősen kedvezőtlen előjelek ellenére is sikerült neki választást nyerni (őszödiül fogalmazva: a kormányzást a szarból visszahozni), ezzel pedig a személyes hatalmát és a befolyását is tovább erősíteni. Igen ám, csakhogy a „varázserő” egy idő után nem egyszerűen megkopott, hanem elszállt, és amikor kiderült, hogy a csodatévő ember nem tud több csodát tenni, az addig a háttérben lapító pártpiranhák is kezdtek megjelenni. És bár Orbánnak 1993, azaz a Fidesz elnökévé választása óta sikerült megőriznie a pártbéli egyeduralmát (más lapra tartozik, hogy Fodor, Ungár, Hegedűs, Szelényi és a többiek kiválása óta nem is volt igazi belső ellenzéke), a nagy kérdés az, hogy a nemcsak kínos, de megmagyarázhatatlan IMF-történetet követően – és akkor még semmit sem szóltunk az uniós csúon nyújtott követhetetlen produkcióról – vajon megkapja-e még a társak, főként pedig a Fidesz-holdudvar feltétel nélküli támogatását. Mert bár a kormánypárt Orbán mögött egyelőre még összezár, ennyi sok megalázó kudarc után bizonyosan nem mehet minden ugyanúgy tovább.