Az erkölcsi hulla mérge

Bár azzal idáig is tökéletesen tisztában voltunk, hogy a hullaméreg milyen brutális pusztítást képes végezni a még oly egészséges szervezetekben is, azt kizárólag a Schmitt Pál nevéhez köthető plágiumbotrány kiteljesedése óta tapasztalhatjuk, hogy az erkölcsi hullák mérge semmivel sem kevésbé veszélyes. Számomra ezért is meglepő, hogy mindezt sem a Nagy Áprilisi Fülkeforradalom után Magyarország totális átalakítását (értsd: a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt hatalmának a bebetonozását) célul kitűző kormánypártok, sem pedig a magukat konzervatív beállítottságúnak valló szervezetek és személyek – a meggyőződésükre hallgató és ezért minden tiszteletet megérdemlő kevesek kivételével – nem hajlandóak észrevenni. Meglepő, mondtam, és nem véletlenül, ugyanis a Nemzeti Együttműködés  Rendszerének a romlottságát és hazugságait egyszemélyben megtestesítő – és még most is a budavári Sándor-palotában bomladozó – erkölcsi hulla mérge főként a jobboldalon fertőz és onnan is szedi az áldozatot. Amiért a felelősség egyes egyedül a Schmittet „kitaláló”, a benne az ideális szolgát meglátó Orbán Viktort terheli. Mert noha a kormánypárti kommunikáció az elmúlt napok folyamán egyetlen alkalommal sem feledte el a köztársasági elnök „önjáró” voltát megemlíteni (vagyis, hogy Schmitt egész egyszerűen nem akar lemondani), és maga a miniszterelnök is mind sűrűbben kezdett el Schmitt „önálló döntéséről” nyilatkozgatni, aki ebben az országban él és nem diliflepnis, pontosan tudja, hogy nemcsak álságos, de nagyon röhejes is szabad akarattal bíró és legjobb belátása szerint cselekvő Schmitt Pálról beszélni. Megjegyzem, a jó politikai szimattal rendelkező, a bajt általában messziről megérző, de most elég bizonytalan Orbán nem hezitálhat sokat, hiszen a Schmitt-botrány szinte naponta követel áldozatokat.

És itt – értelemszerűen – nem a Schmitt Pál által több mint két évtizeddel elkövetett lopást, vagyis a védhetetlent az utolsó utáni pillanatig is védeni akaró, ezáltal magukból sokadszorra is szánalmas bohócot csináló jobbos figurák megszégyenülésére gondolok (elvégre kit érdekel, hogy Szijjártó „Bulvárkacsa” Péter örökös miniszterelnöki szóvivő vagy mondjuk az Echó tévé Demokrata-körének csahosai Bencsik „Vezénylő Tábornok” András szellemi iránymutatásával hogyan járatják le magukat ezredszerre), mint inkább azon személyek kínos és nagyon megalázó vesszőfutására, akiket jómagam a konszolidáltabb jobboldaliak közé sorolok. Ott van mindjárt a kereszténydemokraták fővárosi elnöke, Szalma Botond, aki ellen a pártja  fegyelmi vizsgálatot indított, holott a „bűne” csupán annyi, hogy üdvözölte a Semmelweis Egyetem doktori tanácsának a döntését, és hogy úgy vélte, mindazoknak, akik „az igazság kiderítése helyett azon ügyködtek, hogyan lehetne a botrányt eltussolni”, le kellene mondani, de legalább bocsánatot kellene kérni. Más kérdés, hogy a lelkiismeretére hallgató, a véleményét bátran és nyíltan vállaló Szalma Botond nevét most az emberek többsége elismeréssel emlegeti, ellentétben azzal az Obersovszky Péterrel, akinek az újságírói hivatás valamennyi szabályát felrúgó, alákérdezős-alányalós álinterjújával – amelyről az Economist című hírmagazin internetes oldalán azt lehetett olvasni, hogy ekkora szervilizmussal még ezen a vidéken sem gyakorta találkozni – sikerült magát a szakmából egyszer és mindenkorra kiírni. Bárhogy is van azonban, annyi bizonyos, hogy Orbán Viktor nagyon nehéz döntés előtt áll: hiszen vagy elengedi a többek között rá is szégyent hozó Schmitt Pál kezét (beismerve ezzel saját tévedését), vagy a rohadás megállíthatatlanul pusztít tovább.

P. S: Újabb áldozat... Távozik posztjáról Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora, aki egy tegnapi háttérbeszélgetésen elmondta, döntését a nemzeti erőforrás tárca vele szembeni bizalomvesztése indokolja. Amint azt hozzátette, etikailag, szakmailag és jogilag egyaránt magáénak érzi és támogatja az egyetem szenátusának azon határozatát, amely Schmitt Pál kisdoktori címének a visszavonásáról szól.