A Schmitt-csapat bénázásai

Úgy gondolom, az még a (válság)kommunikációban járatlan embereknek is feltűnt, hogy a plágiumhistóriába belebukott Schmitt Pál csapata milyen bánatos teljesítményt nyújtott a közel negyed évig tartó botrány kezelése folyamán, a HVG tényfeltáró írásának megjelenésétől kezdődően egészen a T. Házban elhangzó lemondó beszédig. És ha azt nem is állítom, hogy az amúgy is nagyon komoly népszerűségi-hitelességi problémákkal küszködő volt köztársasági elnök munkáját segítő gárda az innen-onnan összelopott kisdoktori kapcsán könnyű feladatot kapott – hiszen a védhetetlent védeni korántsem egyszerű –, annyi bizonyos, hogy a Sándor-palotában ügyködő „agytröszt” hibát hibára halmozott. Hogy őszinte legyek, számomra már a plágium gyanúját felvető HVG-cikkre való reagálás is rendkívül megkésett volt – Schmitték napokig tartó lapítása ugyanis nem kizárólag azt üzente a választóknak, hogy az államfő és hivatala nem tud mit mondani, de azt is, hogy „a dologban biztosan van valami” –, ennél azonban lényegesen több és nagyobb kárt okozott, hogy Schmitt a ritka megszólalásai során tücsköt és bogarat  összehordott. A sajtó elé állva ugyanis csak „a dolgozatomat a legjobb tudásom szerint készítettem el” fordulathoz ragaszkodott (roppant sajnálatos, hogy ez „legjobb tudás” jelen esetben mások gondolatainak az ellopását jelenti), ezen túlmenően azonban általában összevissza, zömmel önmagának is ellentmondva nyilatkozott. És hogy Schmitt kommunikációs stábja mekkora balfaszokból állt, azt nemcsak a fentiekkel vagy mondjuk azzal lehet igazolni, hogy egyszerűen képtelenek voltak egy valamire való – értsd: „eladható” – sztorival kirukkolni, de azzal a tízegynéhány perces Obersovszky-interjúval is, aminél seggnyalóbb és visszatetszőbb (Schmitt Pál szempontjából pedig kártékonyabb) produkciót készakarva sem lehett volna összehozni.

Más kérdés, hogy Schmitt emberei végzetes hozzá nem értésüket, totális alkalmatlanságukat nem csupán a plágiumügy kapcsán, hanem már előtte is jó néhány alkalommal fényesen bizonyították. Gondoljunk többek között arra a meglehetősen röhejes javaslatcsomagra, amit a köztársasági elnök hivatalából és aláírásával küldtek az alkotmányelőkészítő bizottságnak, és amelyben valósággal hemzsegtek a stlilisztikai, nyelvhelyességi és súlyos helyesírási hibák (egy-két példa: ezer éves, szélső jobboldali, főben járó, és így tovább, és így tovább), ami különösen annak fényében volt nagyon kínos, hogy Schmitt a magyar nyelv ápolását, gondozását nevezte meg az egyik legfőbb célkitűzésének, no, és természetesen, hogy előtte már leírta a viharos gyorsasággal legendássá vált „álamfő” és „álomásán” szavakat. Megjegyzem, a két évtizeddel ezelőtti históriába belebukó Schmitt a jelen botrányban való teljes védtelenségét és a korábbi melléfogásokat döntően magának „köszönheti”, merthogy egy okos (és óvatos) köztársasági elnök munkáját még csak véletlenül sem a haverok csemetéi, hanem hozzáértő, kiválóan képzett szakemberek segítik. Nem vitatom persze, hogy busásan megtérülő befektetés volt Balsai István egykori igazság-ügyminiszternek és miniszterelnöki megbízottnak, jelenlegi alkotmánybírónak vagy Kontrát Károly belügyminisztériumi államtitkárnak egy „parányi” szívességet tenni (ahogy arról annak idején írtam, a KEH osztályvezetői állásban alkalmazta Kontrát Károly frissen végzett, 25 éves leányát – ő követte el az említett javaslatcsomagot –, továbbá pályáztatás nélkül vették fel havi 300 ezerért ifjabb Balsa Istvánt), csakhát az ilyen gesztusokra, amiként azt a példa is mutatja, nagyon csúnyán rá lehet fizetni. Főként, hogy Schmittnek ebben az életben aligha lesz módja korrigálni.