ÉN, Orbán Viktor...

„Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység” (A tanú)

Be kell valljam őszintén, hogy amikor befolyásos, úgymond a tűzhöz közel lévő fideszes politikusoktól azt hallottam, hogy ebben a kérdésben is, meg amabban is Orbán Viktor fogja kimondani a végső szót (és itt ne tessenek nagy horderejű, fajsúlyos sztorikra gondolni, mert csip-csup esetekről volt szó), hittem is a dolgot, nem is, elvégre magam mindig azt vallottam, nem az a jó vezető, aki az ég világon mindent egyedül akar megoldani, akinek az a meggyőződése (vagy inkább a rögeszméje), hogy nála van a bölcsek köve, hanem aki kellő szabadságot, önállóságot biztosít a kollégáinak. Na, egyszóval kezdetben nem kevés csodálkozással figyeltem a kormánypárti politikusokra annyira jellemző Orbán-centrikus világképet, ám ahogy múlt az idő, rá kellett jönnöm, hogy a szavaikban nem volt semmiféle túlzás, s hogy ez idő tájt idehaza csak elvétve létezik olyan kérdés, amelyben nem a miniszterelnök dönt. És hogy mindez nem találgatás, azt igen jól mutatta a hatalmas port felvert Alföldi-ügy, amelynek kapcsán a Fidesz politikusai mind-mind azt nyilatkozták, csakis Orbán (úri) kedvétől függ, menesztik-e a Nemzeti Színház igazgatóját, még inkább pedig a néhány nappal ezelőtti operaházi botrány, amikor is a kormányfő azért csinált hülyét a dalszínház élére új vezetőt kinevező Réthelyi miniszterből, merthogy maga szeretne király-, pontosabban direktorcsináló lenni. No, most, bár minden bizonnyal igen izgalmas és tanulságos lenne az Orbán-féle irányítási stílus előnyeiről és hátrányairól beszélgetni (többek között, hogy mennyire lassítja le, teszi nehézkessé a döntéseket, hogy mindig meg kell várni, vajon mit is szól az egészhez a Nagy Ember), számomra legalább ilyen érdekes a kormányfői  nyilatkozatokban is mind inkább tetten érhető énközpontúságot elemezni. 

Mert noha igazán nem szeretnék pár jelentéktelen személyes névmásból messzemenő következtetéseket levonni, nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt időszakban látott és hallott Orbán-beszédekben a „mi” kifejezést kezdi egyre gyakrabban és gyakrabban az „én” szócska felváltani. Ott van mindjárt az a néhány nappal ezelőtti TV2-interjú, amelyből korábban már volt alkalmam néhány gondolatot idézni, és amelyben a miniszterelnök a rendvédelmi dolgozók korkedvezményes nyugdíjazásával összefüggésben azt mondja, „ők durva dolgokat mondtak, nem akarnak változtatni a jelen helyzeten; ÉN szeretném ezt a helyzetet megváltoztatni, és úgy érzem, az ország többsége is azt szeretné”, meg hogy „nem engedhetjük meg, hogy negyvenegynéhány éves, életerős emberek elhagyják a munkaerőpiacot; ezt azok, akik 60, 62 vagy 65 éves korokig dolgoznak, a legkevésbé sem érzik igazságosnak, és ÉN az ő pártjukon állok”, végül, hogy amennyiben „az ötvenes éveiket taposva úgy érzik, fizikailag már nem képesek ellátni  ezt a munkát, nézzük meg, milyen más munkát tudnak elvégezni, mert ÉN nagyon szívesen biztosítom ennek a lehetőségét”. No, már most, nem kell ahhoz lélekbúvárnak lenni, hogy azonnal rájöjjünk, az Orbán-szónoklatok csak a valós helyzetet tükrözik vissza – vagyis azt, hogy a miniszterelnök gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezik –, mindazonáltal senkiben nem kelt igazán jó érzéseket (és akkor még visszafogottan fogalmaztam), ha azt látja, hallja és tapasztalja, hogy egyetlen ember ízlése, világlátása, gondolkodása, sőt, a hangulata mennyire meghatározza, milyen irányba is mennek a dolgok idehaza. Persze, vannak, akiket mindez egyáltalán nem  zavar. Magam mindenesetre nem tartozom közéjük.